A földön ültem és azt néztem ahogy sír. Rengeteg könny hagyta el a szemét és ért földet a jég hideg mocskos padlón. Ennyire... Megdöbbentette a hír? Felálltam és az ajtóhoz léptem.
- Hogy kerültem ide? - néztem a fiúkra akik a szoba végében álltak.
- Nem tudjuk... - rázta meg a fejét Jin. - Valaki vagy valami kiabált nekünk... Ismerős volt a hangja. Egy vékony női hang volt.
Csak ő lehetett... Csak az a nő lehetett akit már láttam. Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Kinéztem és senkit nem találtam. Kijjebb hajoltam, jobbra és balra is néztem. Hol van a lány akit követtem? Kiléptem, de valaki azonnal vissza rántott. Maga felé fordított, majd szorosan magához ölelt.
- Ki megyünk... - jelentette ki Suga.
- Nem! - löktem el magamtól. - Ti elmenekülhettek, de én tovább megyek!
Hátat fordítva nekik tovább indultam. Nem fogok most meghátrálni. Amint elhagytam a szobát bezártam magam mögött az ajtót és elindultam jobbra. Lassú léptekkel haladtam végig a hosszú folyosón. Egy nagy hallba értem ki. Nem volt olyan nagy. A folyosó ahol mentem a másik oldalon folytatódott. Minden csurom vér... A terembe néztem. Rengeteg szék ami mind a véres falra néz. Egy projektor világítja meg az egyik képet a falon. Mi volt ez a hely? Ezerszer nagyobb mint a felszínen lévő ház! Elfordultam a székektől és indultam volna tovább. Amint a projektor fényének a közepébe értem valami a földbe láncolt. Mi... ez? Se a kezemet, se a lábamat nem tudom mozgatni! A kezemre néztem. A fény ami elé beálltam vissza csillant valamiről. Drótok. De... Hogyan?
- Egy élő ember! - kezdett tapsolna a legsötétebb sarokban ülő ember. Férfi volt. Nem túl fiatal. Vagyis a hangja arról árulkodott. Nem éreztem itt senkit! Mi ő...? - És méghozzá egy fiatal hölgy! - lépett ki a fénybe.
Jó vágású férfi volt. A fekete haja hátra zselézve csillogott. Aranyos kis bajusz díszítette az arcát. Egy öreg hosszú szabású nadrág volt rajta aminek még kantárja is volt. A fehér pólón át tökéletesen láttam az izmait. Mintha vizes lenne. Egy fekete fehér cipő tündökölt a lábán. Mintha a 60-as évekből lépett volna ki.
- Mi óta várok valaki társaságára! - lépett elém és kezével óvatosan az arcomra simított. - De hogy pont az egyik régi babámat kapjam meg! Ki gondolta volna, hogy ilyen szépen felnősz és vissza kapod a tested és az elméd feletti uralmat. Olyan kis esetlen voltál!
- Ki vagy te? Honnan tudod ki vagyok? - kérdeztem vissza és óvatosan elrántottam a fejem.
- Áhh... És még beszélni is tudsz! Négy éve várok arra, hogy a babám légy! És végre az enyém vagy! Végre MunBae vagy! - mosolygott. ( Mun = Művelt, Bae = Inspiráció. A névvel arra akar utalni, hogy ő nagyon művelt ember és, hogy az ő művészete inspirálja az embereket)
- Nem vagyok senkié! - a szemem fekete lett, de még mielőtt felégethettem volna a drótok erőzsebben kezdtek tartani. Mindenki tudja, hogy egy halszál vékony zsinór mire képes. A bőrömbe vágott és a fejem fölé emelte a fejem.
- Nézd! Most tönkre tetted a gyönyörű bőröd! - szomorodott el. - Akkor se díjaztam annak a nőnek azt a hülye ötletét... Az összes többinél használt a hitnózis, de nálad nem... Fel sértette azt a csodálatos homlokodat... - tette a fejemre a kezét.
Az álmom... Igaz volt? Valaki csinált velem valamit! De ki volt az a nő!? Ugyan az aki megölte a fiúkat?
- De aranyos vagy ilyenkor! - emelte még magasabbra a karjaimat, majd annyira közel lépet hozzám, hogy kénytelen volt arcon csókolni. - Mennyire vártam már rád... - motyogta a fülembe. - A halottak olyan unalmasak... Csak morognak... Nem kiabálnak és nem ellenkeznek... NamKyu...
A nevem hallatára megremegtem. Mi vagyok én?! Becsuktam a szemem és hagytam, hogy megcsókoljon. Látni akarom mit tud! Mit tud rólam! Ökölbe szorítottam a kezem és vártam. Be villant valami... Egy orvosi szobában kötöttem ki. Ott voltam ahol álmomban. Kívülállóként figyeltem az eseményeket, úgy mint Suga halálánál. Megláttam MunBaet és egy nőt... Miért nem látom az arcát?! Egy orvos állt a szék előtt amiben egy fehér hálóruhás hosszú fekete hajú lány ült.
- Mit tettél vele!? - akadt ki MunBae. - Olyan mint egy zombi! - lóbálta meg a lány szeme előtt a kezét. - Még pislogni se pislog!
- Kérem Mr. Rhee... - kuncogott az orvos. - Ha zombi lenne már rég a keze után harapott volna.
- Uhh... - húzta vissza a kezét a férfi undorodva. - Miért kellett ilyen agyhalottá változtatni? Azt mondtad, hogy az enyém lehet és bármire használhatom!
- Az kellene még hogy emlékezzen a testvéreire... Ha már megölni nem tudom... - nézett a kezét tündöklő smaragdzöld köves gyűrűre. - Nem fog semmire se emlékezni?
- Dehogy fog! Bízzon bennem asszonyom! Arra se fog emlékezni, hogy mi a neve.
- Felőlem a nevét megtarthatja... Csak ne emlékezzen arra a hét idiótára és a húgára... De az anyja... - szorult ökölbe a keze. - Az az átkozott némber! Csak azért szült ennyi kölyköt, hogy ha meghall ne kerüljön hozzám a pénz és ez a rohadt ház! Olyan volt mint valami korcs kutya!
- Kérem! - nézett rá MunBae. - A férje az bátyám volt!
- Mégis úgy gerjedsz az unokahúgomra mintha valami pornósztár lenne. - nézett a mellette álló férfira a nő.
Óvatosan léptem a szék elé és észre vettem saját magam. Sebess, össze vart homlokkal ültem egy széken. A kezemen és a lábamon lila voltok voltak. Minden bizonnyal le voltam kötve... Igen... Az álmomban is le voltam. Vagyis... Akkor... Akkor a fiúk a bátyáim. ChoHee pedig a húgom... A nő aki segített... anya? Csak ő lehetett...
Egy könnycsepp gurult végig a arcomon. Elmosolyodtam, majd durván letöröltem a könnyeket.
- Nem volt nehéz megölni hét erős fiút? - nevetett MunBae. - Vagyis nyolcat, ha az apjukat is beleszámoljuk.
- NamJoont kilöktem egy ablakon... TaeHyungot megmérgeztem. SeokJint megfullasztottam. HoSeokot lelöktem a lépcsőn. Jimint meg a hajszárítóval együtt fürdettem meg... Az apjukat csak rá kellett vennem, hogy lenézzen a pincébe ami akkora már tele volt gázzal. Csak meggyújtott egy gyufát és robbant. Egyedül JeongGuk és YoonGi volt nagy erőveszítés. Egy örök élet volt mire YoonGi megszabadult attól az isten verte nyaklánctól. - sóhajtott a nő. - Ő meg még ebben aludt... - nézett a fiatal magamra.
- Ismerd be... Az anyja nagyon okos volt... - húzta le a szájáról a kék maszkot az orvos.
- Meg... Kellett... Halnia... - vet nagy levegőt a nő. - Épp úgy mint ChoHeenek és annak a hülye bátyánknak is!
- Hwanra gondolsz? - nézett rá MunBae. - Sokkal azelőtt halt meg mielőtt örökbe lett fogadva YoonGi. Csak nem a te kezedben van az ő halála is? - mosolygott gúnyosan.
- Még szép, hogy az enyémben... Ha ő nem hall meg sose lesz enyém az egész ház és a pénz. Szerintem nagy szívességet tettünk a kicsi NamKyunak.
- Az anyát is így hívták. Igaz? - nézett a nőre az orvos.
- Igen... Ha csak bele gondolok, hogy könyörgött a mocskos életéért az a szajha... - kezdett kuncogni ezért a szájához emelte a kezét. - Pár szúrás volt a felső testébe és alig bírt járni. Kivergődött a tóhoz és bele vetette magát. Annyira szánalmas volt...
Sz-Szánalmas?! Az én anyám szánalmas?!?! Ő gyerekeket nemzett! Felnevelt engem és a fiúkat! Ő a szánalmas! Képes volt elvenni azt amit anyám felépített!
Hátat fordítottam és egy kis asztalhoz léptem. Körbenéztem a asztalon és az első dolgot ami a kezembe került a nő hátába állítottam. Ezzel a vissza emlékezés megszakadt. Vissza kerültem a csuklómat vágó fogságba.
- En... gedj el! - fordítottam el a fejem. A felindulásomra ellépett tőlem és ledöbbenve nézett végig. - Ki volt az a nő!? Ki volt az aki megölte az anyámat?! - ordítottam könnyes szemekkel. - Ki volt az aki megölte a családom!?!?
- T-Te emlékszel...? - lépett még hátrébb és engedett a fonalakon.
- Igen... - téptem ki a kezéből a zsinórt.
A kezem szabad utat kapott a lábammal együtt. Ismét fekete lett a szemem és a teremben lévő székeket felemeltem és körbe körbe kezdtem a teremben mozgatni.
- Ki az a nő?! - ordítottam. - Ki vette el az emlékeim!? - közelebb kezdtem hozzá lépkedni és ő egyre jobban hátrált. - Mond el és gyorsan öllek meg...
- Akkor lassan ölj meg... - torpant meg. - Én egy szót se fogok neked mondani...
- Miért?! - vágtam a falnak pár széket amik nagy hanggal, de össze törtek. - Mi vagy te...?
- Kísérleti alany... Hidd el... Már nem egyszer öltek meg... - becsukta a szemét és a kezét a nadrágja zsebébe bújtatta. Egy halvány, de annál inkább gúnyos mosoly ült az arcára. - De csak, hogy tudd... Senki oldalán nem állok... Szóval... - vont vállat. - De még mielőtt megölnél... Egy dolgot ne felejts el. - közelebb léptem hozzá. - A művészet sose hall meg... Ha a teremtő meg is hal a mű örökké nyomot fog hagyni maga után... Épp olyan a művészet mint a vér. Nem lehet eltüntetni... Legyen vásznon vagy egy zöld köves gyűrűn... - a földre rogyott és a kezembe adta a fonalakat. - Öld meg a nagy MunBaet azzal amivel ő ölt másokat... Remélem te késes leszel felszabadítani... Kicsi lány.
Amint kimondta az utolsó két szót minden az eszembe jutott. Minden! Rengeteg kép rohant át a fejemben. Láttam anyát, apát, a fiúkat és a húgomat is... Az édes mosolyát amivel engem nézett. Apámnak a komoly nézését. Éreztem anyám parfümjének az illatát.
- NamKyu! - kiabált valaki a ház hátsó ajtójánál. A padon amin álltam meg álltam és a hang irányába néztem. Egy fekete hajú fiúk nézett ki. Nem volt olyan idős maximum tizennégy éves lehetett. - Ebéd van. Gyere enni. - sétált közelebb a padhoz.
- Ugyan már Kooki! - mosolyogtam. - Nem minden nap van ilyen szép idő! Játszunk! - fordultam körbe a padon.
- Kérlek Kyu! - nyüszített JungKook. - Éhes vagyok! Gyere együnk! Már mindenki rád vár!
- Jó... - megálltam és végig néztem. - A hátadon akarok lovagolni addig.
- Már nem vagy olyan könnyű... - sóhajtott. - Oké.
Hátat fordított nekem én meg rá ugrottam a hátára. A fejemet a vállára döntve pihentettem. Egészen az étkezőig cipelt. Amint beértünk letett és megigazította az öltözékét. Már mindenki az asztalnál ült. Beljebb mentünk és a helyemre ültem. ChoHee és JungKook között foglaltam helyet. Mi hárman voltunk a legfiatalabbak.
- Csendet gyerekek. - állt fel apám és óvatosan megkoppintotta a poharát egy kanállal. - Új család tag érkezik.
- Már megint terhes vagy? - biccentett a fejével a zöld gyűrűs nő anyámnak.
- Nem. - nevetett anyám. - Teljesen másról van szó. - mosolyodott el és végig nézett rajtunk.
- Akkor? - kérdezte NamJoon.
- Egy fiú fog érkezni lassan. Min YoonGi. Kérlek titeket legyetek nagyon kedvesek hozzá. Szegénynek pár napja halt meg a családja egy borzalmas autó balesetben. - figyelmeztetett apám és vissza ült a helyére.
- Értettem. - jelentettük ki mind annyian egyszerre.
- És milyen fiú!? - mosolyogtam, majd az asztalra hajoltam. - Hány éves? Kedves lesz? De lehet, hogy nem is tud beszélni és néma... - ültem vissza a fenekemre és gondolkodni kezdtem.
- NamKyu! - nevetett a nő. - Mit adtok ennek a lánynak inni? Kávét? Sose lesz belőled jó feleség, ha ilyen szórakozott vagy! - komolyodott el.
Leesett az arcomról az öröm mosolyom és az üres, hófehér tányéromat kezdtem bámulni.
- Még csak gyerek... - rázta meg a fejét anya. - Inkább szórakozott legyen mint fapofa.
- Borzasztó... - állt fel az asztaltól a nő. - A szobámban eszek! - ordított be a konyhába.
- Igen is, hölgyem! - szólt vissza az egyik komornyik.
- Jó étvágyat... - hagyta el a szobát.
Anyám hatalmas sóhajt hallatott, majd a kezét az asztalra tette és fel emelte a villáját. Megnézte, majd vissza is tette a helyére. Látszott rajta, hogy mérges. nagyon is mérges arra a nőre aki a kereszt anyám. Rosszul esik neki amit mondott.
- Hé! - súrolta a lábam Jimin lába. - Jól vagy? - suttogott és egyszerre néztek rám a testvéreim.
- Igen... - bólintottam.
- Gyerekek! - csapott az asztalra apám. Mindannyian oda kaptuk a fejünket. - Ebédlő asztalnál nem beszélünk!
- Igen is. - visszhangzott az étkezőben a hangunk.
Sajnos ezzel meg is szakadt a vissza emlékezés. Még mindig előttem térdelt MunBae. Óvatosan vágtam le a fejét a nyakáról. Nem volt vér. Se semmi. Eltűnt a test, de a lelke ott maradt. Felállt és rám nézett.
- Vigyázz magadra, NamKyu. - tette a fejemre a kezét, majd megjelent a fény. - Oh... Az örökké tartó művészet vár rám! - indult el. Vissza nézett és elmosolyodott. - Siess utánam, de ne olyan hamar! Csak, hogy legyen időm befejezni az alkotásomat az unokahúgomnak.
Eltűnt a fényben. Minden sötét lett, de másodpercek múlva az össze lámpa fel villant. Az egész helységet ellepte a nappali fény. Az emlékeimet vissza kapva indultam vissza fele. Sehol nem volt egy halott sem. Csend volt. Nagyon nagy csend. Amint vissza értem a pince bejáratához észrevettem a fiúkat. Futni kezdtem és sírni. Hatalmas mosollyal az arcomon estem a karjukba és öleltem meg őket.
- NamKyu! - vonyított V. - Ez fáj! Égetsz!
- Nem érdekel! - szorítottam őket magamhoz. - Többet nem engedtem el a bátyáimat!
- M-Mi?! - döbbent le J-Hope. - Bátyáidat?
- Pontosan... - léptem el tőlük. - Se téged YoonGi... - néztem rá. - De téged nem akarlak a bátyának mondani.
- Miért...? - kérdezett vissza.
- Mert a bátyámat nem szerethetem úgy mint téged... - léptem oda hozzá és őt is megöleltem.
- Én is szeretlek... - szuszogta a fülembe.
Egy jó darabig öleltem, majd elindultunk vissza fel. ChoHee azonnal a nyakamba esett. Az édes húgom erősen szorított magához.
- Unni! - kezdett sírni. - Miért hagytál meghalni?!
- Ne izgulj... - simítottam végig a hátán a kezem. - Megfogom ölni azt aki ezt tette... Megölöm és az örökké valóságig a pokolban fog rohadni...
