7. Fejezet: Elátkozott játékok

Figyeltem ahogy Jin felemeli a párnából kiszedett tollakat. Körülötte lebegtek. Csak a tekintetével irányította őket. A keze meg sem mozdult. A tollak majdnem a plafonig mentek. Elkezdtek körbe körbe keringeni hihetetlen gyorsasággal. Messziről egy karikát formáltak a levegőben. Rám nézett és vissza engedte a tollakat egymás mellé az asztalra.

- Te jössz. - mosolygott és hátrébb lépett az asztaltól.

Fel álltam és nagy levegőt vettem. A tollakat kezdtem bámulni, de meg sem mozdultak. A számra haraptam és még jobban koncentráltam. Ismét semmi.

- Próbáljunk ki valami mást. - szólt Jin. - Emelt feléjük a kezed.

Feléjük emeltem a kezem és ismét koncentrálni kezdtem. Éreztem, hogy a szemem fekete lesz. Legalább már ezt tudom irányítani. Feljebb emeltem a kezem és a tollak jöttek a kezem után. Nem tudtam elhinni amit látok. Lebegtettem a tollakat! Elmosolyodtam és elvettem a kezem a tollakról. Már csak a koncentrálással irányítottam őket.

- Eszméletlen! - nevetett Jimin. - Nagyon ügyes vagy!

- Köszönöm.

Át vittem a szobán a tollakat, majd még többet emeltem fel. Azt vettem észre, hogy nem csak a tollak hanem szinte minden lebegni kezd a szobában. A könyvek, az asztalok és a kanapé amin a fiúk ültek. Jin döbbenten nézett rám. Szépen lettem mindent és hosszan lehunytam a szemem. Vissza kaptam a barna szemeimet és kérdően néztem Jinre.

- E-Ez... Sokkal jobban megy mint nekem! - csodálkozott el.

- Tényleg? - kérdeztem.

- Igen.

Elmosolyodtam és nappali bejáratához néztem. Ott állt a szőke kislány és nézett minket. Fel emeltem a kezem és integettem neki. Mosolyogni kezdett és vissza integetett. A fiúk meg sem szólaltak.

- Itt van? - kérdezte a fejemben Suga.

Csak bólintottam. Elindultam felé és ő hátrébb lépett. Amint oda értem hozzá a fogait mutatva kezdett mosolyogni.

- Szia. - köszöntem és leguggoltam hozzá. - Hogy- hogy fent vagy?

- Eltűnt egy játékom. - húzta el a száját. - Kiszaladt a pincéből és nem tudtam követni. Nem tudsz nekem segíteni?

- Kiszaladt? - kérdeztem. - Hogy érted, hogy kiszaladt?

- Kiugrott a kezemből Dolly és elrohant. Nem szokott ilyet csinálni... Mindig velem van, de egy ideje nagyon szomorú és mérges. Érzem, hogy hol van, de egyedül semmire nem megyek. - rázta meg a fejét. - Csak megint megharapna. - mutatta a kezét.

- Ha akarod segítek. - mosolyogtam.

- Tényleg!? - kezdett ugrálni. - Nagyon szépen köszönöm Unni! - ölelt meg.

Éreztem a kezét a hátamon. Éreztem, hogy rám nehezedik. A hátára tettem én is a kezem. A fehér selyem ruhája teljesen sima volt a hátán. A cipzár volt az egyetlen hiba a ruhán. Igaz foltos volt, de őt nem érdekelte. A hosszú haja az egyik válla felet a mellkasára volt húzva. Eltávolodtam tőle és a szemébe néztem.

- Egy szívességért cserében. - mutattam fel az ujjam. - Nem bújsz el a fiúktól.

- Nem fognak bántani? - kérdezte.

- Dehogy fognak! - álltam fel.

- Hiszek neked Unni. - becsukta a szemét.

A szürke árnyalatból egy kicsit fényesebb lett és megfogta a kezem. Vissza mentem a nappaliba vele. A fiúk rá néztek. ChoHee megszorította a kezem és a hátam mögé bújt. JungKook azonnal fel állt a kanapéról és közelebb lépett hozzánk.

- Szia. - mosolygott JungKook.

- H-Hello... - köszönt vissza a kislány. - Unni akkor most már segítesz? - nézett fel rám.

- Igen.

- Segíteni? - kérdezte Suga. - Veled megyek!

- Nem! Dolly tőlem nem fél és nem szereti a fiúkat! Csak még mérgesebb lenne, ha egy fiút meglátna! Nem akarom, hogy sírjon! - nézet Sugára ChoHee. - Unnit ismeri...

- Ismer? - kérdeztem. - Nem is találkoztam még vele.

- De ő téged ismer... Nagyon sokat beszéltünk rólad azóta amióta a pincében találkoztunk. Nem tudom miért, de ő rengeteg dolgot tud róla. Tudja, hogy félsz a kígyóktól. Nem szereted, ha olyan embert kell bántanod akit szeretsz.

- De ez... - motyogtam.

- És a hollókat se kedveled. - egészítette ki a lányt J-Hope.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Érzem. Az össze félelmedet érzem. A rémálmaidtól kezdve a legkisebb félelmedig. Mindent tudok a félelmeidről, olyat is amit te egyáltalán is tudsz. - mosolygott. - Tudom, hogy... Félsz beszélni másokkal. Azt is tudom, hogy álmodban...

- Hagyd abba! - szóltam rá. - Ki ne mond!

- Ennyire rossz? - kérdezte Jimin. - Miről álmodsz?

- Mindegy...

Borzalmas rémálmaim vannak... Vagyis egy van ami folyton vissza tér. Egy folyóson hurcolnak befelé. Ordibálok, hogy engedjenek el, de meg sem hallja a két férfi akik a karomnál fogva visznek egyre beljebb. Amint bevisznek egy szobába egy székre ültetnek és kikötöznek. Jön egy orvos, arcán egy száj takaróval és végig néz. Mindenem átnézni aztán csak elindít egy klasszikus zenét és a kezébe vesz egy szikét. Lekötözik a fejem és... Ordítok, hogy hagyja abba, de nem érdekli. Ő csak elkezdi felvágni a homlokomat a szikével. Érzem, hogy az arcomon végig folyik a saját vérem és a ruhámon ér földet. Egyszerűen nem tudok az álomból felkelni. Csak tűröm, hogy ő teljesen felvágja a homlokom. Amint megvan valamit csinál, majd vissza varrja a bőrt amit levágott. A legszörnyűbb, hogy tényleg fáj amikor csinálja. Ordítanék, ha tudnék, de nem megy. Aztán, ha befejezte egyszerűen becsukom a szemem és az ágyamba találom magam. És a vágás tényleg a homlokomon van. Mindig kérdeztem, hogy mi történt velem és az árvaház vezető csak annyit mondott, hogy leestem a lépcsőn és felszakadt. Össze kellett varrni...

- NamKyu! - szólt rám Suga.

Rá kaptam a fejem. Ő csak bámult rám.

- Sajnálom... - sóhajtottam. - ChoHee akkor menjünk. - indultam el.

- H-Honnan tudod a nevem? - dadogta.

- Mesélte nekem valaki. - mosolyogtam.

- Hwan?! - kérdezte a kislány egy nagy mosollyal az arcán. - Itt van?! Már nagyon rég nem láttam!

- Ohh! ChoHee. - szólt Hwan.

Azonnal oda rohant hozzá a kislány. Megsimogatta a macskát.

- Hova rohant? - kérdeztem. - Megkeresem majd én.

- Megyek veled! - állt fel ChoHee.

- Nem kell! - mosolyogtam. - Hova mehetett?

- A másodikon van egy gyerek szoba a fürdő mellett. Szerintem oda.

Nem mondtam semmit csak elindultam. Felmentem a lépcsőn és az ajtóhoz léptem. Zárva van. Leguggoltam és benéztem a kulcslyukon Egy baba ágyat láttam és pár játékot. Próbáltam feltérképezni mi lehet odabent. Egyszer csak egy szem jelent meg a kulcslyukban. Hátra dőltem és hátrébb kúsztam az ajtótól. Kattant a zár és kinyílt az ajtó. Mi az isten van bent!? Az a szem... Nem emberé volt! Hibátlan pillái ugyan akkora távolságra álltak egymástól. A szeme tökéletesen égszín kék volt. Csak a porcelán babáknak szoktak ilyen színű szemet csinálni. Remélem Dolly csak jó szándékkal vár bent. Fel álltam és nagy levegőt vettem. Óvatosan benyitottam a szobába. Kinyitottam az ajtót és körbenéztem. Sehol semmi és senki. Csak pár játék hever a földön a játéktartó mellett.

Egy babaágy ami felett egy altató játék forgott és a boci boci tarka zenéjét játszotta. Kísérteties. Az ágy mellett lévő lámpa kékes fénnyel égett. Az ablakon a hol világított be. Beljebb léptem és az ajtó becsapódott mögöttem. Hátra fordultam és kiakartam nyitni az ajtót, de nem ment. Beragadtam! Levettem a kezem a kilincsről. Hosszan becsuktam a szemem és elgondolkoztam. Egy babát keresek akit Dollynak hívnak... Arra pattant ki a szemem, hogy mögöttem a padló hangot add ki. Megfordultam és az ablak előtt lévő hinta ló mozogni kezdett előre és hátra. Valaki ül rajta? Koncentrálni kezdtem és fekete lett a szemem. Hirtelen rengeteg lelket véltem felfedezni a szobában. Ha harminc esetleg negyven nem volt akkor egy se! A lovon tényleg ült valaki. Láttam a fekete alakját a lovon hintázni. Sokáig néztem, majd abba hagyta a hintázást és rám nézett. Megijedtem.

- Én csak keresek valamit! - szólaltam fel, nem túl bátran. - Ha megtaláltam azonnal elmegyek! Egy percig se maradok tovább!

- Ami itt van az az enyém. - mordult vissza a lovon ülő lélek.

Nem tudtam kivenni a hangjából, hogy milyen nemű. A hangszíne változott. A mondatban háromszor is. Hol magasabb, hol mélyebb lett. Ha meg is találom Dollyt új ellenséget találok. - Ha elviszel valamit, akkor más dolgot kell itt hagynod.

- Nincs nálam semmi. - válaszoltam neki.

- A hajad. A szemed. A karod. A lábad. - állt fel a hintalóról. - Mind tökéletesen megfelel.

- Ami ide szaladt az nem a tiéd! - emeltem fel a hangom. - Te itt csak egy élősködő vagy! Ez a szoba se a tiéd!

- Minden az enyém! - lépett hozzám közelebb.

- Te csak egy árny vagy... - néztem rá. - Mit kezdesz a karommal ha neked adom? Meg se tudod fogni...

Nem mondott semmit csak felszívódott. Kicsit megkönnyebbültem, hogy feladta. Beljebb léptem és körbe néztem ismét. Még mindig rengeteg idegen lélek van itt.

- Dolly! - ordítottam. Nem jött válasz, csak a játékok kezdtek beszélni.

- Dollyt keresi...?

- Miért őt...?

- Miért nem engem...?

- Mit tettem, hogy itt vagyok...? Haza akarok menni...

- Elakarok tűnni... Segítsen valaki...

Csak beszéltek és beszéltek. Nem össze függően. Ha fel tettek egy kérdést jött a következő és a következő. Dolly is itt volt egy darabig játék? Szóval akkor ő is tud beszélni.

- Meg akarok halni...

- Nincs értelme a létezésemnek...

- Semmi vagyok...

Félelmetes ez az egész. A sok beszélő játék akik a halálért és a segítségért kiabálnak nekem. Nem fogok megölni senkit. Talán ha tudnék segíteni. Az egyik játékhoz léptem ami a földön hevert.

Rég óta itt lehet. Koszos és eltűnt a ruhája. Volt egy lány akinek ilyen babája volt az árvaházban. Mindig is tetszett nekem az olyan baba amit kézzel varrtak. Felemeltem a földről és megnéztem az arcát. Egy száz lábú mászott rajta. Könnyű szerrel pöcköltem le róla az apró állatkát. Az egyik szeme kék volt a másik, majdnem fekete. Leporoltam a lehető legóvatosabban.

- Nem tudlak titeket megölni... Nem tudom miért hagyott magatokra a gazdátok, de sajnálom. Rettenetesen sajnálom...

- Csak legalább te vigyél magaddal engem. - motyogta a kezemben lévő játék. - Kérlek.

- Rendben. - mosolyogtam. - Majd keresek neked ruhát.

- Köszönöm...

A bal kezembe vettem a babát és folytattam a keresést. A játékok továbbra se hagyták abba a beszédet. Egyre durvább dolgokat mondtak.

- Idegen... Elakarja vinni a barátainkat...

- Megkel akadályozni...

- Nem szabad teljes életet élnie...

- Megkel ölni...

- Megkel ölni. Megkel ölni! - kezdték kántálni.

Nagyot nyeltem. Sietnem kell. A babaágy felett lógó altató zenéje hangosabb lett. Egyre hangosabb. Oda léptem és egy játék baba feküdt benne. Véres volt. Az egyik szemét valaki kivette és átszúrták egy tűvel a jobboldalát. Onnan szivárog a vér. Hallottam, hogy mögülem elindulnak az események, de az előttem fekvő baba sokkal jobban érdekelt.

- Dolly... Te vagy az? - kérdeztem.

Volt benne annyi erő, hogy megtudta mozdítani a karját és egy kicsit bólintott. A zsebembe nyomtam a varrott babát amire ő kicsit nyögött, majd felkaptam a karomba Dollyt és az ajtóhoz indultam volna. Megálltam amikor megláttam egy plüss macit véres fogakkal.

Csak bólogatott, de tudtam, hogy mire készül. Két kézzel tartottam a kezemben fekvő Dollyt Az ajtó zárva van. Koncentrálnom kell... Becsuktam a szemem és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Nem tudtam sokáig koncentrálni. Az egyik játék a láb száramba harapott. Az ajtóhoz mentem és próbáltam betörni az ajtót, de nem ment. A fájdalom miatt amit a játékok okoztak egyáltalán nem tudtam használni a lebegtetést.

- Suga! - ordítottam. - YoonGi... - dőltem az ajtónak és szép lassan a földre ültem.

YoonGi... Min YoonGi... Min Suga... Suga... Emlékszem Suga nevére! Emlékszem! Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a játékok szana-szét tépjenek. Nem halhatok meg... Hallottam, hogy valaki kiakarja nyitni az ajtót, de nem megy neki.

- Bírd ki... - motyogta Suga a fejemben.

Nagy levegőt vettem és össze szedtem magam. Felálltam és a játékokkal szembe fordultam. Ismét lecsuktam a szemem és amit kinyitottam az egész szoba lángokban állt. A játékok ordítottak, hogy hagyjam abba, majd meg sem tudtak moccanni. Nem fogom hagyni, hogy a fiúk gyilkosa megússza! Kifogom deríteni! Kifogom deríteni és bosszút fogok állni! Becsuktam a szemem és ordítani kezdtem a tűz egyre nagyobb lett és a sárga lángokból fekete, esetleg kék láng lett. Nyílt mögöttem az ajtó és a fiúk néztek be rajta.

- Azt ne mond, hogy ezt te csinálod... - csodálkozott Monster.

- De... - néztem rájuk.

Megijedtek tőlem és hátrébb léptek. Mi bajuk? Csak néztem rájuk.

- Nyugodj le. - lépett vissza hozzám Suga. Kivette a kezemből Dollyit, majd hátra lépett.

Nem értem. Mi lehet velem?

- Mi van velem Suga? - kérdeztem.

Egy képet mutatott. Saját magamat mutatta meg nekem Suga. A ruhám és a kezem véres volt. A számból folyt ki a saját vérem és a szemem teljesen fekete volt. Mögöttem a fekete kék tűz egyszerűen mintha a pokolban lennék. Még én magam is megijedtem saját magamtól.

6. Fejezet: Fájdalom mentes halál

Óvatosan nyitottam ki a szemem. Reggel van. Az estét sikeresen túl éltem. Felültem és észrevettem a mellettem alvó Hwant. Elmosolyodtam és a karomra néztem. Suga tegnap ragaszkodott hozzá, hogy befáslizza. Az egész karomat bekötötte. Megnéztem a karom és kikapcsoltam a biztostűt és elkezdtem lecsavarni a kezemről. Közben Hwan fel kelt és fel ült. Végig nézte ahogy letekerem a kezemről az anyagot. Azt hittem csak az éget bőrömet fogok látni, de nem. A kezem olyan jobban nézett ki mint az égés előtt.
- Miből vagy te? - kérdezte Hwan.
Felemeltem a kezem és jobban szemügyre vettem. Azt mondta Suga, hogy ez napokba telhet mire teljesen begyógyul.
- Hwan... - néztem rá. - Hol van Suga?
- Azt mondta lenéz a pincébe. Én mondtam neki, hogy ne menjen, de nem hallgatott rám.
Felálltam és átöltöztem. Kiakartam menni az ajtón, de az utamat Suga állta. Végig mért, majd a kezemre nézett. Kikerekedett a szeme és vissza lökdösött a szobámba. Bezárta az ajtót, majd a kezemért nyúlt. Megnézte és megnyomkodta. Nem hitt a szemének. Én se...
- E-Ez... - motyogott. - Egy éjszaka telt el! Hogy az istenben!?
- A lényeg, hogy jól vagyok. - mosolyogtam. - Nem is fáj.
- Taníts meg engem is erre NamKyu! Az én lábam még mindig fáj. - nyalogatta meg a lábát Hwan.
- Még én se tudom mit csináltam. - néztem rá.
Össze szedtem magam. Egy térdig érő ruhát vettem fel. A zsebembe tettem a fém tartót és lementem enni. Myung már a kávéját itta és újságot olvasott. Kerestem valami ételt és leültem hozzá. Elkezdtem enni és olvastam az újság hátulját. Nehezen haladtam, mert vissza felé kellett olvasni.
- Mi az NamKyu? - kérdezte.
- Csak olvasok. - mosolyogtam. - Hányadika van?
- 16. Miért?
Én magam sem hittem annak amit látok. "Tíz éve hunyt el a tragikus módon meghalt kislány. A kislányt egy ház pincéjében darabolták fel.". Ez... Csak nem ChoHee...? Jó... Ez nem egyértelmű. A környéken nagyon sok áznak van pincéje, de... fura.
- NamKyu jól vagy? - tette le az újságot Myung. - Nagyon rosszul nézel ki.
- Jól vagyok. - folytattam az evést.
- Megnyugodtam... - mosolyodott el. - Ma elkel mennem dolgozni. Holnap este, vagy délután jönnék haza. Megleszel?
- Persze!
- Rendben. - állt fel. - Akkor én megyek is! Ne csinálj rendetlenséget.
- Nem fogok. - néztem ahogy elhagyja a konyhát.
Elment és hallottam az ajtó csapódását. Az újságért nyúltam és megnéztem. "A mai napig nem derült ki ki a gyilkos. Egyesek azt állítják, hogy az évekkel később meghalt édes anyja aki a helyi tóba vetette magát azok után, hogy több helyen is megvágta magát." E-Ez borzalmas! Bezártam az újságot, majd letettem az asztalra. Megettem a kajám és a mosogatóba tettem a tányért. Az első dolgom az volt, hogy keressek egy telefont. Már nem emlékszem hol lehet egy. Bementem a nappaliba és az író asztalhoz mentem. Belenéztem a fiókokba és találtam egy tavalyi telefonkönyvet. Már csak egy telefon kell.
- Tényleg fel akarod hívni a fiú szüleit? - kérdezte Suga.
- Ez volt az utolsó kérése... Szeretném teljesíteni. - néztem rá.
- Akkor gyere utánam. - elindult a a folyosón és követtem.
A kert felőli ajtóval szemben volt egy másik ajtó. Suga egy kicsit birizgálta, majd kinyílt. Bementünk és egy nagyon öreg szobában kötöttünk ki.  Pók háló teljesen ellepte a szoba üres sarkát. A pókhálóval szemben a másik oldalon egy ágy volt. Nem volt poros. Mellette egy kis asztal ami teljesen üres és egy szekrény. Az ajtó melletti oldalon egy író asztal volt amin egy régi tekerős telefon foglalt helyet. Még soha nem láttam ilyen telefont! Oda léptem és felemeltem a kagylót. Még működik!
- Honnan tudtad, hogy van itt telefon? - kérdeztem és az ágyhoz mentem.
- Nagyon sok időt töltök itt nap közben. - ült le mellém. - Kit is keresel?
Elő vettem a fém tokot és kinyitottam. Kivettem a személyit és elolvastam a nevet.
- Park Bon Hwa.
Elkezdtem nézegetni a telefonkönyvet és egész hamar megtaláltam a számot. Suga a kezébe vette a könyvet és a telefonhoz mentünk. Nem igazán tudom, hogy kell használni.
- Csak húzd addig a számig amit akarsz. Ha megvan emeld fel a kagylót.
Úgy tettem ahogy mondott. Kicsengett a telefon. Vártam és vártam. Senki nem veszi fel? Pár másodperc múlva egy hölgy szólt bele a telefonba.
- J-Jó napot... - dadogtam el.
- Kivel beszélek? - kérdezte vissza.
- Az nem fontos... Ha jól tudom önnek eltűnt a fia. Igaz?
- E-Ezt honnan tudod?! 
- BonHwa megkért, hogy mondjam el, hogy szereti önöket és mindent köszön.
- Hogy érted ezt...? - hallottam, hogy a hangja elcsorbul. A könnyei útnak indultak és már csak a sírást hallottam. - Istenem! 
Csak sírt. Nagyot nyeltem és letettem a telefont... Bele se tudok gondolni, hogy érezheti magát most. Elléptem a telefontól és Sugára néztem. Bezárta a telefonkönyvet.
- Ne érezd magad rosszul. - indult kifele a szobából.
- Hogy ne érezném magam rosszul?! - folyt le a könnyem az arcomon. - Az előbb közöltem valakivel, hogy meghalt a fia! Miért ilyen gyengék az emberek...? - töröltem meg a szemem.
- NamKyu... - motyogta Suga.
- Halottakkal vagyok körbe véve... - szipogtam. - És ha én is... halott vagyok? - néztem rá.
Letette a telefonkönyvet az asztalra és közelebb lépett hozzám, majd magához szorított

- Soha nem fogok hagyni, hogy meghalj... Érted? Szeretlek...
Abba maradt a sírások és csak álltam. S-Szeret? Ismét sírni kezdtem, de most az örömtől. A hátára tetem a kezem és a pólójába markoltam. Olyan mintha ezer éve ismerném Sugát... Elhajolt tőlem és a szemembe nézett. Egyszerűen elveztem a szemeiben. Annyira sötét, hogy már azt is mondhatnám rá, hogy fekete. Hosszú pillái teljesen feketék. A fehér bőre hiba nélkül és az eper rózsaszín szája.
- Ha te nem érzel így akkor mond el... - kezdte el a mondandóját.
Habozás nélkül tapadtam a szájára. Átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamra tette a kezét. Édes csókja minden pillanata egy élmény volt. Egyre hevesebben csókolt. A következő pillanatban hatalmas puffanást hallottam a hátam mögül. Azonnal hátra fordultam és láttam, hogy a fa szekrény eldőlt.
Gyorsan kapkodtam a levegőt. Suga erre nem képes!
- E-Ez... - dadogtam el.
- Te voltál... - suttogta. - Nem szabadna többet közel kerülnünk egymáshoz...
- Miért?!
- Már megint fekete a szemed. - lépett el tőlem. - Még mindig nem tudsz magadon uralkodni. - vette a hóna alá a könyvet.
- M-Most ezt komolyan mondod?!
Nem mondott semmit csak helyére állította a szekrényt és megjavította. Kiment az ajtón és bezárta. Utána mentem, de letűnt. Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja! Az egész házban körbejártam, de sehol nem találtam. Hogy tűnhet csak így el? Hosszas keresgélés után vissza mentem a szobámba. Hwan az ágyon feküdt, de amikor bezártam az ajtót rám nézett a nagy sárga szemeivel.
- Suga? - kérdezte.
- Én se tudom. - mentem beljebb.
- Kislány... - motyogta a macska. - Megtennél nekem egy szívességet?
- Kérsz egy kis tejet? - néztem rá.
- Nem. - rázta meg a fejét. - Egész délelőtt az ablakot néztem. Nagyon rég nem láttam a napot. Az ablakot kitudod nyitni?
- Persze.
Az ablakhoz mentem és elhúztam a függönyt. Kinyitottam sarkig az ablakot, majd az ágyhoz mentem és a karomba vettem Hwant. Vissza mentem vele a sarkig kinyitott ablakhoz és letettem a párkányra és mellé ültem.
- Gyönyörű NamKyu! Gyönyörű... - motyogta Hwan és kifelé bámult.
Én csak néztem a fák tetejét és a tót. Egy pillanatra a földre néztem, majd az égre, de vissza kaptam a fejem a zöld fűre. Ez... Monstert innen lökték ki! Kicsit jobban kihajoltam.
- Kifogsz esni! - szólt rám Hwan.
Nem is foglalkoztam vele. Egyre jobban kint voltam amikor megcsúszott a kezem és előre estem. Tisztán láttam, hogy úgy végzem mint NamJoon, de nem. Valaki a derekamnál fogva vissza rántott. Becsuktam a szemem és éreztem, hogy valaki átkarolja a hasam.
- Miért akarsz meghalni...? - suttogta a fülembe Suga.
- É-Én... - dadogtam.
- Mondtam, hogy ne hajolj ki! - förmedt rám Hwan. - Ha Suga nincs te most palacsinta lennél!
- Mint Monster... - motyogtam. - Innen lökték ki...
Két napja láttam, hogy hal meg. Éreztem ahogy zuhan, ahogy földet ér! Fájt.. Fájt a fejem, a hátam. Mindenem! Éreztem, hogy eltört a gerincem, a nyakam, a lábam. Borzalmas volt.
- NamKyu... - suttogott megint a fülembe Suga. - Még élsz...
- I-Igen... - dadogtam.
- Te valami spéci családból származol? - kérdezte Hwan. - A kezed kevesebb mint egy nap alatt meggyógyult, most meg azt mondod, hogy láttad hogyan halt meg az egyik fiú? - fordult felénk és a mancsát kezdte nyalogatni, majd a feje tetejét dörzsölte meg a nyálas mancsával.
- Nem csak láttam. - ráztam a fejem. - Teljesen olyan volt mintha engem löktek volna ki innen.
- Durva... - hagyta abba a nyalakodást. - Heten vannak, de csak az egyikét láttad?
- Az isten adja, hogy az enyémet ne kelljen átélned! - fordított maga felé Suga. - Nem emlékszem rá, de tudom, hogy szörnyű volt.
- Lefejeztek? - kérdezte Hwan.
- Nem... Csak elvágták a torkom. - sóhajtott Suga. - Vagyis remélem...
- Hogy nem emlékszik egy ember a halálára? - nevetett az ablakban ülő macska.
- Jin szerint akkora sokk ér akkor, hogy még azt is elfelejted, hogy meghaltál. - néztem rá.
- És mi van akkor, ha valaki álmában hal meg? Az is akkora sokk? - nyújtózkodott Hwan.
- Maga a halál sokkoló... Ha csak kimondod a halál szót akkor le sokkolnak az emberek... - lépett az ablakhoz Suga és leült a párkányra, de velem szembe.
Hwant kezdte simogatni, aki nagyon örült, hogy végre valaki tudomást szerzett róla, hogy ő is itt van. Igaz egész végig beszélt, de senki nem tudná megmondani, hogy tényleg nem ember. A szőr és a bajusz alatt egy érző lélek lakozik. Néztem Sugát ahogy Hwant simogatja, majd feltűnt valami. Sugának nincs árnyéka. A nap egyszerűen átmegy rajta mintha ott se lenne. A napfény leleplezi őt. Nem tud előle elbújni akár milyen külsőt vesz fel. Suga meghalt... Ezen se én, se senki nem tud változtatni...
- Suga... - néztem rá. Felém fordult és a szemembe nézett. - Gondolkoztál már a bosszún?
- Bosszún? - vette le a ciciáról a kezét. - Még soha... Igaz egyszer kétszer megfordult a fejemben, de nem igazán tudom kin kellene bosszút állnom. Nem tudom ki ölt meg, de... Ha tudnám se lenne biztos, hogy megtudnál ölni. Másnak is joga van az élethez. Igaz, lehet, hogy ezt ő nem tartotta be, de én a halálom után is szeretnék emberi maradni. Akkor is ha már csak álca vagyok... - nézett a kezére. - Az egyetlen épp dolog rajtam az a nyakláncom. - vette a kezébe a követ ami a láncon lógott.
Teljesen igaza volt. A nyaklánc teljes árnyéka a padlón volt. Mintha ott se lenne Suga.
- Suga... Én lefogok menni a pincébe... - néztem rá. - Nem fogsz tudni vissza tartani. Ma minden áron lemegyek.
- Ha ezt akarod. - a szája egyik oldalát egy kicsit felhúzta. Egy fél oldalas mosoly ült az arcára.
- Tényleg?
- Én is szívesen lenéznék, de... Minél messzebb vagyok egy szobától annál gyengébb vagyok. Ezek mellett csak pajzsnak tudnál használni. Nem tudok támadni. Jin, Monster esetleg JungKook vagy még J-Hope az aki megtudna téged védeni.
- És ha tanítanátok? - vetettem fel az ötletet. - Valahogy biztos lehet fejleszteni a regenerációt. Ezek mellett ott van az, hogy mozgatom a dolgokat. A tányér, a szekrény. Valami biztos tudna segíteni.
- Nem lenne a legjobb dolog, ha arra tanítanánk, hogy csináld azt amit a normális emberek elvetnek. Ha egyszer elmennél és véletlenül valamit csinálnál elmegyógyintézetbe küldenének. Vagy papot hívnának. Azt hinnék megszálltak téged! Bár... Ez részben igaz...
- Az aki belém szállt a saját részem volt. - mosolyogtam. - Lassan lemegy a nap... - ültem le az ágyamra.
- Mikor akarsz lemenni a pincébe? - nézett rám Hwan. - H-Ha nagyon akarod én is veled megyek... De ha nem akarod akkor megértem! Végül is én csak egy macska vagyok.
- Nem kell velem jönnöd. - néztem rá. - Ha Suga nem is jön akkor egyedül megyek.
- Még mit nem! - ült le mellém. - Veled megyek!
- Biztos?
- Igen... Bár cseppet sem örülök az ötletednek... Te még élsz... Használd ki!
- Kihasználom. - álltam fel az ágyról.
Az ablakhoz mentem és levettem a párkányról Hwant. Bezártam az ablakot, vissza húztam a függönyt és sóhajtottam egyet. Csak jöjjön el az este...

~~~

A kezemet tördelve mentem le a nappaliba Sugával és Hwanval. Hívhatom ezt az egészet tréningnek? Félek... Mit kellesz, majd csinálnom? Remélem nem akarják, majd, hogy kiugorjak az emeletről. Esetleg megint az égetőben nyúlkáljak. Amint lent voltunk a fiúk azonnal észrevettek. Monster a karomra nézett és hirtelen kikerekedett a szeme. Felugrott a kanapéról és hozzám sietett. Felemelte a karom és szinte ugyan olyan fejet vágott mint Suga reggel. Meg volt lepődve.
- E-Ez... - dadogott.
- Nem fáj. - válaszoltam.
- Eszméletlen vagy NamKyu! - ugrott oda hozzám JungKook az arcán egy hatalmas mosollyal.
- Szeretnék tőletek kérni egy szívességet... - motyogtam.
- Mit? - kérdezte V és ő is közelebb jött hozzám.
- Szeretnék lebegtetni. Vagyis... Szerintem menni. - néztem a földre.
- Előtte valamit kiakarok próbálni. - engedte el a karom Monster. - JungKook. A konyha fiókban...
- Nem! - rázta meg a fejét JungKook. - Te sem akarod!
- Ne szóljak még egyszer... - fordult JungKook felé és fekete lett a szeme.
JungKook eltűnt, majd pár másodperc múlva felpukkant. Valamit a kezében szorongatott. NamJoon kinyújtotta felé a kezét. JungKook bele tette a kezébe, majd vissza fordult felém. Egy szike volt nála. Olyan amivel a kartont szokták darabolni. Kitolta a pengét és felém nyújtotta. Mit akar ezzel? Csak felváltva néztem rá és a szikére.
- Ne húzd az időm... - motyogta.
Kivettem a kezéből, majd nagyot nyeltem és Sugára néztem aki a kezemben lévő éles dolgot vizsgálta. Nem értem mit akar.
- Ezt te se gondoltad komolyan Monster... - motyogta Suga.
- Látni akarom mennyit tud! - vonta össze a szemöldökét NamJoon. - Csak egy kicsit vágd meg a csuklód.
Kikerekedett a szemem. Ez nem normális! És ha elvágok valami fontosat?! Ismét Sugára néztem, csak állt. Tudja, hogy semmit nem tehet.
- H-Ha ülve szeretnéd akkor... - habogott Jimin.
- Sehogy nem akarom! - néztem le a szikére. - M-Még soha nem csináltam ezt...
- Emlékszel a az égésre...? - hajolt a fülemhez közelebb Suga. - Ha leakarsz menni akkor képes vagy rá...
Sugára néztem és bólintottam. A kanapéhoz mentem és leültem J-Hope mellé. Lettem a kezem a lábamra tenyérrel felfelé. Mély levegőt vettem és rátettem a szikét. Remeg a kezem.
- Gyerünk! - szólt rám Monster.
Egy mozdulattal vágtam a kezembe. Ökölbe szorult a kezem és felszisszentem. Becsuktam a szemem amiből elő tört az első könnyem.
- Tovább! - utasított.
Tovább vágtam a csuklom a könyököm felé. A vérem amint előtört el is tűnt. Tudom, hogy Suga segít nekem. Érzem. Elvettem a szikét a csuklómtól és kiesett a kezemből. Csak néztem a vágásokat. A vér teljesen eltűnt. Szép mély vágások. Három esetleg négy centi hosszúak. Nagyot nyeltem.
- Csak azt érted el ezzel az egésszel, hogy megint fekete a szeme! - állt fel mellőlem Suga.
- N-Nem is fáj... - motyogtam.
Elkezdtek eltűnni a vágások. Össze fórt a korábbi, majd az is amit utoljára csináltam. Másod percekkel később már teljesen eltűnt. Nem éreztem, hogy lett volna ott valami és azt sem, hogy fájna. Kicsit bizsergett, de nem volt vészes.
- Tudtam, hogy képes vagy rá! - kezdett a könyökömbe dörgölőzni Hwan. - Ügyes kislány vagy!
- K-Köszönöm... - motyogtam. - Még mindig fekete a szemem? - néztem fel.
Talán nem kellett volna. Pont Jin szemébe néztem aki előttem állt. Hirtelen nem kaptam levegőt. Mintha eldugították volna az orrom és a szám. Csak pislogtam. Akármennyire akartam a levegőt, nem ment.
- NamKyu! - lökdösött valaki.
Megvakultam. Egy váza fehér liliomot láttam ahogy földet ér és a váza millió darabkára törik. A több mint negyven szál liliom pedig szanaszét hever a földön. Nem láttam semmi mást csak a virágokat és a kerámia vázát. Jin... Álmában halt meg? Valaki fehér liliomot tett a szobájába mikor aludt? Kegyetlen módon ölték meg, de fájdalom mentesen. Semmit nem érezhetett. Csak... Nem ébredt fel többi... Aki a szobába tette a vázát a liliomokkal az tudta mi történhet, ha nem nyitnak ablakot. Elszívta az össze levegőt Jin elől és meghalt. Hirtelen éreztem, hogy levegő jut a tüdőmbe. Nagy levegőt vettem és nyolc pár ijedt tekintettel találtam szembe magam.
- NamKyu. - ölelt meg Suga. - Mi az istent csináltál már!?
- J-Jin...
- Láttad a halálom? - kérdezte az arcán egy mosollyal. Válasz képen csak bólintottam. - Szörnyű volt?
- N-Nem... De nem volt olyan mint NamJooné.
- Kérlek NamKyu. - nézett rám Monster. - Tudni akarom, hogy haltam meg.
- Kilöktek a harmadikról. - válaszolt helyettem Suga. - Eltört a karod, a lában, a gerinced. Azt is mondhatnám, hogy szinte mindened.
- És ki volt az? - kérdezte megint.
- Nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Semmit nem láttam. Már mondtam.
- És én? - guggolt le hozzám Jin.
- Fehér liliomot tettek a szobádba amikor aludtál. Elfogyott a levegő... - néztem rá.
- Ez vicces! - kezdett nevetni. - Mindig is szerettem a fehér liliom illatát. Az egyik kedvenc virágom volt. Vicces belegondolni, hogy épp az ölt meg amit szerettem. - mosolyodott el.
Csak néztem tátott szájjal. Én is elmosolyodtam. Jin nagyon erős. Bárki bármit mond. Aki képes a halál szemébe nevetni az csak bátor és erős lehet. Pedig még valaki magától a szótól is halálra rémül. 

5. Fejezet: Hwan, a cica démon

Nagy levegőt vettem és kinyitottam a pince ajtaját. Tegnap óta próbálgatom feketére váltani a szemem, de eddig csak akkor ment, ha féltem, vagy ha meg érzetem a vér ízét. Monster szerint ez is jó. Kicsit félek most ettől az egésztől. Egyedül megyek le... Mi lesz ha bántani fog? Mondjuk tegnap is csak elszaladt. Suga azt mondta eszembe ne jusson utána menni. Megöl a kíváncsiság, hogy lássam mi lehet tovább a ház alatt.
- Ha baj van csak sikíts. - mosolygott V. - JungKook azonnal ott lesz.
- Ha pedig nem akarsz egyedül lenni, csak szólj. - szólalt meg Suga. - De kérlek, ne menj utána!
- Értem... - bólintottam.
- Rendben... - sóhajtott Jimin. - Fél egy van. Ha nem jössz vissza fél hatra akkor utánad megyünk.
- Nem! - néztem rájuk. - A végén nem juttok vissza! Megoldom! Ha nem érek vissza vártok és hat óra előtt átmentek a tükrön.
- Rám ez nem vonatkozik. - nézett rám Suga. - Na menj, de vigyázz! Ha baj van csak vágd meg magad és azonnal fekete lesz a szemed.
- Tudom, de... Ígérjétek meg, hogy nem jöttök utánam, csak ha baj van.
- Ígérjük. - mondták egyszerre.
Elmosolyodtam és elindultam lefelé a kezemben egy lámpával. Mögöttem bezáródott az ajtó és felkapcsoltam a lámpát. Épségben elértem a pince alját. Elindultam a rács felé, de akkor az egyik égető meggyulladt. Oda kaptam a fejem és láttam bent egy fekete testet. Szakadozottan engedtem ki a levegőt a tüdőmből. Nem foglalkoztam vele többet csak tovább mentem. Elértem a rácsot és ismét kinyílt. Beléptem, de nem hallottam a kis lány hangját. Hol van? Körbe néztem, de még a játékait se találtam. Tovább akarok menni. Ahogy beljebb léptem macska nyávogás ütötte a fülem. Megálltam és fel néztem a szekrény tetejére. Oda világítottam és egy fekete macska nézett engem a sárga szemeivel. Megint nyávogni kezdett és megláttam a metsző fogait. Véresek. Fordult egyet és egy kis egeret dobott le nekem.
- Kedves tőled, de nem vagyok éhes. - mosolyogtam. - Egyedül vagy?
- Te itt vagy. - ült a fenekére és kezdte magát nyalogatni. Egész mély férfi hangja volt. Nem idős inkább fiatalos. Ha becsuknám a szemem egy jó képű színészt tudnék elképzelni ezzel a hanggal.
- T-Te beszélsz? - léptem hátrébb.
- Bajod van vele? - tette le a mancsát és mérgesen a farkát kezdte a szekrény tetejének ütni.
- Nincs. - ráztam meg a fejem.
- Jó. Akkor ne világíts a szemembe azzal az izével! Nagyon zavaró. - sóhajtott.
- S-Sajnálom... - világítottam le róla. - Nem láttál egy kislányt?
- Nem láttál egy kis tejet? Remélem tudod mi az? Az a fehér lé. - kezdett a fülével hallgatózni.
- Ha segítesz nekem akkor kapsz.
- Megbeszéltük, kislány. - állt négy lábra. - Levennél?
- Igen.
Lettem a lámpát és érte nyúltam. A kezembe vettem és leemeltem a szekrényről. Fekete szőre kísértetiesen puha és sima volt. Levettem és az ölembe fogtam. Leakartam tenni, de a ruhámba kapaszkodott.
- Ne! - szólt rám. - Nem tudok menni.
- Miért?
- Az a nyamvadt egér lábon harapott. - emelte fel a sebes lábát. - Erőszakos egy egér...
- Egy egér megharapott egy macskát? - kuncogtam.
- Ezen semmi vicces sincs! - szinte már ordított velem. - Az itteni egerek gonoszak és olyan fogaik vannak mint nekem! Egyáltalán minek vagy itt?
- Mondtam már. Egy kislányt keresek. - vettem vissza a kezembe a lámpát.
- Kislány... Ohh! Kislány! ChoHee! Szőke hosszú haja van? - nézett rám.
- Pontosan. - bólintottam.
- Tegnap láttam, de ma még nem. Néha eltűnik. Általában arra fele szokott menni. - nézett a sötétségbe.
- Mi van arra? - haraptam a számra.
- Nem szép dolgok, kislány. - rázta meg a fejét. - Egyedül akarsz oda menni?
- Igen.
- Én a helyedben nem mennék ennél tovább. Nagyon sok sikoly és sírás jön onnan. Én csak pár méterrel lakok beljebb egy szekrényben, de az egerek mindent el leptek. Átkozott egerek! - fel állt a hátán a szőr és fújni kezdett. - Nem tudom mi lelte őket, de pár napja az összes denevér eltűnt akik a híreket hozták nekem bentről.
- Szerinted kik voltak? Kik ölték meg őket?
- Az egerek! - ismét égnek állt az összes szőre. - De lehet, hogy a gonosz lények ölték meg őket.
- Gonosz lények?
- Nem tudom mik azok... Agy nélkül ölik az összes arra járót. - nevetett. - Eszembe jutott egy vicces történet! Pár hete egy villany szerelő jött, hogy megnézze a szekrényt, mert elment az áram. De a barom elment mellette és egészen odáig ment ameddig nem kellett volna. Na és most jön a legjobb rész! A srác bement, sikított majd egy fej gurult ki és utána jött a teste darabokban! - nevetett jó hangosan. - Nagyon vicces volt!
- És mit csináltak a testével?
- Az egyik égetőbe dugták. Szegény fiú... Nem volt több mint 19... De hát ez van!
- Megnézek valamit és kapsz tejet... Hogy is hívnak?
- Hwan. És a te neved, kislány?
- NamKyu. - indultam a égető felé.
- És mond csak NamKyu... A szüleid tudják, hogy idelent vagy?
- Nincsenek szüleim... - zártam be a rácsot. - Árvaházban nőttem fel.
- Akkor mit keresel itt? - nézett fel rám.
- Örökbe fogadott egy kedves nő. - mosolyogtam és letettem a lépcsőre. - Megtennél nekem egy szívességet Hwan? - guggoltam le hozzá. - Oda világítanál a középső égetőre?
- Természetesen! Egy kis tejért bármit megteszek.
Több se kellett. A mancsát rá tette és úgy ahogy tudta tartotta is. Az égetőhöz léptem és kinyitottam. Azonnal lángra kapott. Nagy levegőt vettem és be nyúltam a narancssárga lángok közé. Fel akartam sikítani, de össze szorítottam a fogam és a szemem. Keresgélni kezdtem a hamuban. Nem találtam semmit ezért az összeset amit találtam kihúztam az égetőből. Vissza csaptam az ajtaját. A kezemre néztem. Szinte csontig égett.
- Kislány ez mire volt jó?! - szólalt fel Hwan.
Nem mondtam semmit. Érzetem, hogy fekete lesz a szemem, de nem akarom megrémiszteni Hwant. Nem néztem rá. Letérdeltem és keresgélni kezdtem a hamuban. Semmit nem találtam. Fenébe! Vissza kinyitottam és belenéztem. Semmit nem látok az isten verte lángoktól. Nagy levegő megint és vissza keresni. Már vállig az égetőben kerestem amikor a kezembe akadt valami kemény. Kihúztam és megnéztem. Egy fém tok volt. Kinyitottam és benne volt egy igazolvány. Elmosolyodtam.
- N-NamKyu... - dadogott Hwan. - Azt hiszem ott van a fejetlen fiú.
Vissza fordultam az égető felé és egy barna hajú overallos fiúval találtam szembe magam. Az égető tetején ült és a lábát lengette. Rám nézett és elmosolyodott.
- Fel hívnád a szüleim? - kérdezte. - Biztos halálra idegeskednek. - kuncogott egy kicsit. - Köszönöm, hogy kiengedtél innen. Ha lehet mond meg a szüleimnek, hogy jól vagyok. Kérlek! És azt is, hogy köszönöm amit értetem tettek. - ugrott le az égetőről. - Még egyszer köszönöm. - hajolt meg.
Egy fény csóva tört fel a rácsnál. Mind oda kaptuk a fejünket. Meredten néztem bele, de alig láttam valamit. Egy rét... Talán? De nevetések hangja szűrődött ki.
- Gondolom mennem kell... - nézett vissza rám. - Majd még találkozunk. - indult el és mielőtt belépett volna a fénybe vissza fordult és elmosolyodott. Nagy levegőt vett és belépett. Ő és a kapu eltűnt. Vissza néztem az igazolványra
- Ügyes vagy kislány! - nevetett a lépcsőn ülő macska. - Most, hogy segítettél a srácnak...
- BonHwa... - mondtam ki a fiú nevét.
- Most, hogy segítettél BonHwan. Segíts Hwannak is! Szomjan halok!
- Rendben... - zártam be a dobozt és a zsebembe tettem. A jobb karomra néztem. Egy centi bőr se maradt a kezemen.
- Most mi lesz a karoddal? - kérdezte Hwan.
- Nyugi. - mosolyogtam rá. - Kutya bajom.
- Vicces vagy. - a füle radarként mozgott. - Na de NamKyu! Tejet akarok!
Nem mondtam semmit, csak oda léptem hozzá. A karomba vettem a lámpával együtt és elindultam felfelé. Kinyitottam az ajtót és a fiúk azonnal rám néztek.
- K-Kislány? - kezdett dadogni Hwan. - Ezek a fiúk ijesztőek. - lapult le az ölembe.
- Mi az isten történt a karoddal?! - vette ki a kezemből a lámpát Suga. - Még nem tudsz elég gyorsan regenerálódni!
- Cica! - simogatta meg a macskát V. - Egyem meg, de édes!
- Vissza vonom az előzőt... Ezek a fiúk röhejesek... - sóhajtott a karomban lévő macska.
- Mutatok én neked olyan röhejeset szőr gombóc, hogy nem lesz bajuszod! - vette ki a kezemből Jimin a nyakán a bőrt fogva.
- Ne bántsd Hwant! - nyúltam utána. - Már így is megsérült. - vettem vissza az ölembe.
- Megsérült? - kérdezte Monster.
- Egerek... - rázta meg a fejét Hwan. - Fekete szemű mocskok!
- Okosan cicamica! - feketedett el a fiúknak a szeme.
- N-Nem így értettem! NamKyu! Védj meg! - nyávogott.
- Ki volt az a fiú lent? - kérdezte V. - Fura volt, hogy az egyik percben még nem volt ott, de aztán igen.
- Lent hallt meg és a lelke az égetőben volt. - vettem elő a fém dobozt.
- Szóval így égett meg a kezed. - csodálkozott JungKook. - Nagyon fáj?
- Nem! - mosolyogtam. - Már kezd jobb lenni. - emeltem fel.
A bőr helyenként megjelent, de még mindig fekte darabok voltak rajta és a vérem is csepegett. Szerencse amint földet ért egy Suga eltüntette.
- De mi van az egerekkel? - tért vissza a témára Jin.
- Hwan állítja, hogy az egerek, vagy a gonosz lények amik bent vannak megölték az összes denevért.
- Gonosz lények? - vonta fel a szemöldökét J-Hope. - Olyanok mint mi?
- Ti szoktatok embereket lefejezni? - kérdeztem.
- Nem olyanok mint ők! - nevetett Hwan. - Azok az izék sokkal rosszabbak! Agyatlanok és képesek a falnak menni, vagy éppen saját magukat megölni. A denevérek azt mondták, hogy a folyosó végén egy kész labor van! És az egyik szobában van egy ugyan olyan égető mint ami a pincében, csak azok automaták. Rá teszik a hullát és megnyomnak egy gombot. A tálca amin a test van az becsúszik, bezáródik a vas ajtó, majd elégeti a testet. Na és azok a szerencsétlenek befeküdnek és megnyomják saját maguknak.
- És ha direkt halnak meg? - kérdeztem.
- Az is lehet.
- És te pontosan mi is vagy? - nézett a macskára V.
- Macska! Aki nyávog és TEJET iszik! - kezdte az épp kezemet karmolászni.
- Jól van! De nem viszlek vissza le. - indultam a konyha felé. - Még a végén megöl valami.
- Pont ezt akartam megkérdezni. - kezdett kínosan nevetni. - Nem vagyok gyáva csak most meg vagyok sérülve.
- El is hisszük... - jöttek utánam a többik.
Beértünk a konyhába és a pultra tettem az új barátomat. Kerestem egy tányért és mellé tettem. A hűtőhöz mentem és elő vettem a tejet. Töltöttem egy kicsit a tányérba és Hwan azonnal neki látott.
- Isten vagy NamKyu! - nézett rám tejes szájjal. - De a barátaid nem nagyon kedvelnek... Ők is itt laknak?
- Maradjunk annyiban, hogy laktunk... - sóhajtott Monster.
- Szóval elmentek reggel! Éjszakai baglyok vagytok! Akkor reggel ketten leszünk NamKyu. - mosolygott rám Hwan.
- Én is itt leszek! - lépett mellém Suga.
- Ohh... - folytatta a tej ivást Hwan. - Van a szobádban az ágyon kívül más?
- Suga nem alszik. Aludhatsz az ágy egyik felén. - simogattam meg.
- Nagyon kedves vagy NamKyu! - kezdett dorombolni. - Áhh! Nagyon rég nem simogattak meg! Azt hiszem, úgy hét esetleg hat éve! - kezdett a kezemnek dörgölődni.
A füle tövét kezdtem vakargatni. Mire ő csak még inkább dorombolt.
- Volt egy kislány! Pont ugyan így csinálta!
Megálltam. Kislány? Nem ChoHee gondol. Tudom, hogy nem rá gondol! De akkor... Kire? Hwan helyett egy kis cicát láttam meg. Nagy fülei pont olyanok mint Hwannak. Kis kerek feje, hosszú bajuszai. Nagyon aranyos!
- Ez a tiéd. - halottam egy nő hangját. Tudom ki ez! Ő az akit első este láttam.
- Tényleg?! - hallottam a fekete hajú lány hangját.
- Nem lehet család tag név nélkül! - mondta a nő.
- Legyen a neve... - gondolkodott el a kislány.
- Cirmos? - kérdezte az anya.
- Nem~! Ő különleges! Neki is különleges név kell. Mondjuk.. Hwan!
- Hwan? - nevetett a nő. - Milyen név az, hogy Hwan?
- Pont hozzá illik!
Ezzel meg is szakadt a beszélgetés.
- Jól vagy? - tette a vállamra a kezét Suga.
- I-Igen... bólintottam és levettem a kezem a cicáról. - Csak... Mindegy... Hwan... Te különleges vagy... - mosolyodtam el.
- Tudom én jól! - csukta be a szemét és elmosolyodott. - Mintha már mondta volna nekem ezt valaki..
- Én most mondtam. - simogattam meg megint. - Kis cica démon.

4. Fejezet: A negyedik este

Lassan nyitottam ki a szemem. A felső pillám elvált az alsótól és meg láttam a szobámat. Mi történt tegnap este? Suga... Suga... Még élek. A nyakamhoz emeltem a kezem. Érzem ahol fel sértette a bőröm. Fáj... Hogy kerültem ide? A konyhában voltam... Kitakaróztam és lelógattam a lábam az ágyról. Ismét anyakamra simítottam. Ez fura... Eltűnt a seb. Fel álltam és kerestem tiszta ruhát, majd a fürdőt vettem célba. Csend van. Túl nagy. Suga most hol lehet? Remélem nincs lelkiismeret furdalása. Nem haragszom rá. Hülyeség volt megcsókolnom. Gondolhattam volna, hogy ez lesz... Kitudja mióta halott...
 Beértem a fürdőbe és leöltöztem. Megnyitottam a vizet és vártam, hogy tele legyen a kád. Amint teljesen tele volt bele ültem. Elakartam zárni a kádat, de sikeresen mellé nyúltam. A csap csavarra szép mély vágást hagyott az ujjamon.
- Fenébe! - kaptam a kezembe az elvágott kezem.
A vérem túl világos és átlátszó... Nem ilyen szokott lenni a vérem. Azonnal a számba vettem. Olyan érzés támadt bennem amit még sose éreztem. Éhes lettem. Nagyon éhes. Mi ez az egész? Kivettem a számból az ujjam és a vízbe tettem. A víz elszíneződött. Az ujjam körül piros lett a víz. Remegni kezdett a kezem. Mi történik velem? A légzésem lelassult és a szív verésem is. Mi ez?!
Akaratom ellenére a víz alá merültem. Valami lehúzott. Csak percekkel később tértem vissza a víz felszínére. Nagy levegőt vettem és a plafonra néztem. Valami történik velem... És már most érzem, hogy a vége csak rossz lesz... Hirtelen minden sötét lett. Nem látok semmit! A kád szélébe kapaszkodtam. Félek! Suga! Hol vagy!? Kérlek! Ha hallasz segíts! Pár pillanat múlva valaki kezét éreztem az arcomon.
- Én vagyok... - hallottam Suga hangját a fejemben.
Megremegett a keze, de most nem lett rosszul. Megnyugodtam. Lassabban kezdtem venni a levegőt.
- M-Miért nem látok? - kérdeztem.
- Ne gondolj rá... - ismét megszólalt. - Csak rám figyelj... Gondolj az arcomra...
Elképzeltem Suga arcát. Az aranyos gödröcskéjét. A szép barna szemét. A fehér bőrét amin egy sebhely sincs. A vörös haját ami teljesen belelóg a szemébe. Elképzeltem ahogy rám mosolyog. Hosszú pillái fél kört zárnak. Elképzeltem, hogy közelebb hajol hozzám és megcsókol. Úgy mint tagnap. Hosszan... Elképzeltem, hogy a szobámban vagyunk és ölelkezünk. A hajába túr, majd megint elmosolyodik és csak a miénk az egész világ. Szép lassan vissza kaptam a látásom. Csak nézett rám és az arcom simogatta. A szeme akár a tükör. Láttam magam. A vizes hajam és a csupasz vállam, de... de valami megrémisztett. A szemem... Fekete!
- S-Suga... - ismét gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Ez, hogy lehet?! Meghaltam!? Nem hallhattam meg! - M-Meghaltam? - kezdett folyni a könnyem.
Csak megrázta a fejét. Akkor meg...? Mi történt? Ha nem haltam meg akkor mi történt? Beszélni akarok Monsterrel! A vízbe néztem és ki emeltem az elvágott kezem. Eltűnt a vágás? Ez nem lehet igaz! Suga a kezembe adta a törölközöm, majd fel állt a földről és elfordult. T-Teljesen meztelen voltam! Remélem nem látott meg semmit! Kihúztam a dugót és fel álltam. Magamra csavartam a törölközőt, majd kiléptem. Hátat fordítottam neki és megtörölköztem, majd fel öltöztem. Egy pillanatra se fordult meg. Örülök neki... Indultunk volna ki a fürdőből amikor hallottam, hogy valaki bejön a bejárati ajtón. Suga azonnal eltűnt, én meg rohanni kezdtem az ajtó felé. A lépcsőn megláttam, hogy Myung bezárja maga mögött az ajtót, majd rám néz. Nagyot nyeltem. Remélem nem fekete a szemem. Ma nehezebb dolgom lesz beszélni Monsterrel, ha itthon van.
- NamKyu... Nagyon sajnálom, hogy itt hagytalak. - hajolt meg.
- N-Nem baj. - ráztam meg a fejem.
Ökölbe szorult a kezem. Myung körül fekete szellemek lebegtek. Ő nem látja?! Ez... Borzalmas! A szellemek sírnak és kiabálnak. Miért látom őket!? Myung szemébe néztem. Sötétséget látok. Semmi mást.
- Jól vagy NamKyu? - lépett beljebb. - Olyan vagy, mint aki kísértetet látott. - nevetett.
Nem is egyet láttam. Ha kilenc nem volt ott akkor egy se! Rémisztő...
- H-Hoztál enni? - mentem le a lépcsőn.
- Igen... - emelte fel a szatyrát. - Nem tudtam mit szeretsz ezért rizstésztát hoztam és grill húst.
Pont ezeket szeretem. Elmosolyodtam és kivettem a kezéből a szatyrot, majd a konyhába mentem. Letettem a szatyrot az asztalra és kerestem tányérokat. Letettem őket az asztalra és elmentem poharakért. Kerestem az üvegpoharakat amikor valami össze tört a hátam mögött. Azonnal oda kaptam a fejem. Össze tört az egyik tányér. Pedig nem a szélére tettem. Suga ez te voltál?
- Mi történt? - jött be a konyhába ijedt arccal.
- Véletlenül lelöktem. - hajoltam le, hogy össze szedjem a szilánkokat. Miért csináltad Suga?
Kerestem egy másik tányért és az asztalra tettem. Leültünk enni. Myung mesélt nekem, hogy hol volt. Azt mondta, hogy nem is miattam ment el. Beszélt valakivel és nem is nekem mondta. Csak mérges volt egy kicsit, mert meg kért valamire és nem tartottam be. Az egyik kollégájának mondta. Így bele gondolva elég vicces. A vacsora után elmosogattam, majd a szobámba mentem. Ahogy beléptem szembe találtam magam Sugával.
- Szia. - mosolyogtam.
- Nem kellene mindent elhinned neki... - írta fel a falra.
- De igazat mondott. - mentem beljebb és leültem mellé az ágyamra.
- Élj ebben a tudatban... - dőlt hátra az ágyban.
- Rendben... Akkor miért törted össze azt a tányért? - néztem rá.
- Én nem törtem össze semmit. - vonta össze a szemöldökét.
- Pedig össze tört egy tányér... Lehet a démon volt... - sóhajtottam.
- Erősen kétlem. - ült fel. - Tegnap este óta a démon nem igazán él. 
- Mi? - néztem rá halál komolyan. - Hogy érted ezt Suga?
- Megmutassam? 
Csak bólintottam. Közelebb ült hozzám és a számra nézett. A kezét a combomra tette.
- Jut eszembe... Amikor mondtam, hogy képzelj el, akkor csak az arcomra értettem. Nem pedig arra, hogy szeretkezünk. 
Hogy lehet ilyen szemét! Miért kell folyton a fejemben kotorásznia?! Hogy tudnék ilyenkor a saját dolgaimra koncentrálni? Kicsit fel húzta a szája jobb oldalát, majd közelebb hajolt hozzám. Arcon puszilt. Megmarkoltam a lepedőt. Akarom, hogy megcsókoljon, de nem akarom újra átélni azt amit akkor. A fájdalmat ami az egész testemet át járta és a boldogtalanságot se. Becsuktam a szemem és szájon puszilt. Puha ajkai az enyémre tapadtak. Vissza csókoltam. Nem fájt. Egyáltalán nem. Jó érzés volt. Izgató és egyben mámorító is. Kinyitottam a szemem és megláttam egy képet. Egy borzalmas képet. A nagy étkezőben... Egyesültem a démonommal!? Elakartam tolni magamtól Sugát, de nem ment.
- Ne... - motyogta. Megszólalt! - Olyan... Jó... - harapott a számra.
Ezért nem fáj mert én is démon lettem? Én löktem le a tányért? Mi lesz, ha most Suga és én... Nem akarok rá gondolni! De Suga hangja... Ismerős. Nagyon ismerős. Már hallottam valahol. Nem tudom hol, de hallottam. Arra figyeltem fel, hogy a hátamon fekszem. Felettem van és csókol úgy ahogy senki nem tette még velem. A keze a hasamhoz kalandozott, a szája pedig a nyakamra. Édes puszikat adott a vállamra, majd egyre lentebb, de sajnos a pólóm nem engedte tovább. Lentebb helyezkedett egészen a hasamig. Fel tolta a pólóm és megpuszilta a hasam.

Egy kép ugrott be. Egy lány állt a réten és egy fiú... fiú szelleme állt előtte. A fiú magasabb volt, talán idősebb is. A kislány fehér ruhája helyenként koszos volt. A haja hosszú fekete volt.
- Na de YoonGi Oppa! - kezdett toporzékolni a kislány. - Puszit akarok! - tette keresztbe a karját a mellkasa előtt.
A fiú csak megvonta a vállát, majd a lányhoz hajolt. A kislány állára tette a kezét és megcsókolta. Erős fájdalom hasított a hasamba. A takaróba markoltam és fel nyögtem.
- Mi a baj? - nézett rám Suga. - Láttad?
- I-Igen... - motyogtam. - A hasam... - nyögtem fel újra.
Elhajolt a hasamtól és rá tette a kezét. Kikerekedett a szeme, majd elvette a kezét róla. Nagyot nyelt és az arcomra nézett.
- Te még szűz vagy? - tette fel a kérdést.
Áh.. Dehogy... Mert olyan könnyű elveszíteni egy árvaházban... Fel ültem és megigazítottam a pólóm.
- Ki az a YoonGi? - néztem rá.
- Nem tudom... - ült mellém.
Csend lett. Csak ültünk, majd meg szólalt az óra a nappaliban. Éjfél van... Azonnal felálltam és elindultam az ajtóhoz.
- Tényleg beszélni akarsz Monsterrel? - állt fel Suga.
- Igen... - néztem vissza rá.
- Rendben. - indult el ő is.
Mielőtt kinyitottam az ajtót rá néztem. Beszél hozzám... Nem a fejemben. Miért? Hogyan? Ennyire tele ette magát a lelkemmel tegnap?
- Hidd el.. Én se tudom. - nyitotta ki helyettem az ajtót. - De... Ne mond el a fiúknak mi történt az előbb.
- Oké...
Kimentem az ajtón és Suga előtt kezdtem menni. Lementem a lépcsőn és a nappaliba értem. A fiúk már ott voltak és beszélgettek. V azonnal rám kapta a fejét. Ledöbbent arccal nézett rám, majd a többiek is észrevettek. A következő amit láttam, hogy árnyék dárdák száguldanak felém. Becsuktam a szemem, de semmit nem érzetem. Kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy Suga előttem áll és az összes dárda átment rajta.
- Suga. - nézett rá Monster.
- Ne bántsd! - ordított Suga.
- Suga... - léptem elé.
Kicsit vérzett ott ahol át ment rajta a dárda, de semmi több. A mellkasa, a hasa és a válla... Megvédett...
- Ő még él. - nézett rám Suga.
- Az nem lehet... - rázta meg a fejét Jin. - Tegnap meghalt!
- Pedig él... - helyeselt V. - Dobog a kicsi szíve. - mosolygott. - Nagyon gyorsan.
Monsterre néztem. Olyan rideg... Nem látok semmit benne, csak sötétséget. A szíve csak úgy van, de nem működik. Nem folyik a vér a testében. Ahogy néztem bevillant egy kép. Egy ablak képe. Oda ment hozzá az illető és kinyitotta. Hallottam a madarak csiripelését. Éreztem ahogy a levegő arcon csap. Mintha én lennék ott. Éreztem valaki kezét a hátamon. Nem volt időm megfordulni, mert kilökött az ablakon. A harmadikról eshettem ki, mert az érkezés pillanatában már kintről néztem az ablakra. Hallottam valaki sikolyát, majd azt, hogy emberek gyűlnek körém.
- NamJoon! - ugrott oda hozzám JungKook. - Anya!
Elsötétedett minden. Újra láttam a fiúkat. Monstert... Monstert kilökték az ablakon és meghalt. NamJoon... NamJoon Monster! Szóval JungKook és NamJoon itt éltek.
- NamJoon... - habogtam el.
- Mi? - kérdezte Suga. - Az meg ki?
Nem mondtam semmit, csak Monsterre mutattam. Ő csak ledöbbenve nézett. A többiek is. Közelebb lépett hozzám és a fel karomat megszorította.
- Emlékszel a nevemre? - kérdezte.
- Igen... Arra is, hogyan haltál meg. - nyeltem nagyot.
- Hogyan!? - feketedett el a szeme. - Hallani akarom!
- N-Nem mondom el! Nem véletlen, hogy elfelejtetted! - toltam el magamtól.
- Általában az emberek elfelejtik, ha meghaltam, hogy hogyan távoztak. Szerintem is jobb ha nem tudod Monster. - nézett rá J-Hope.
- De én tudni akarom! - fordult felé. - Amióta itt ilyen vagyok csak arra tudtam gondolni, hogy még is hogyan haltam meg! Mondjátok, ha ti nem gondoltatok a halálotokra!
- Engem felakasztottak... - válaszolt JungKook.
- Mi? - kérdezte V. - Mikor tudtad meg?!
- Aznap este amikor először találkoztunk NamKyuval. Amint megláttam beugrott, hogy valaki felakasztott.  Tisztán emlékszem, hogy a hajamat tépte és közben a kötélért nyúlt. Lehúzta a kötelet és a nyakamba akasztotta. Megszorította és elengedte a hajam. A kötél végéhez lépett és szép lassan felhúzott. A lábam nem érte el a talajt. Fuldokoltam, semmi levegő nem ért a tüdőmbe, aztán csak meghaltam. De nagyon sokáig szenvedtem. - sóhajtott.
- Emlékszel rá, hogy ki volt? - kérdeztem.
- Nem... - rázta meg a fejét. - Csak annyira, hogy vékony volt a keze. Olyan mint a tiéd és egy zöld köves gyűrű volt az ujján.
- Szóval nő volt... - tettem az államhoz a kezem. - Nagyon erős lehetett, ha képes volt téged felakasztani.
- Hát... - vont vállat. - Ez van... De csak erre emlékszem, a többi dolog nem rémlik... Talán... Apám halála... De csak annyi ugrik be, hogy baleset érte. Fel robbant a pincében.
- A pince... - motyogta V. - Nem nézünk le?
- Minek? - nézett rá Jimin. - Ki tudja mi van ott lent! Le nem megyek!
- Akkor, majd megállsz fent! - nézett rá J-Hope. - Én szívesen lemennék körülnézni.
- Én is. - bólintottam.
Oda mentünk a pince ajtóhoz. Benyitottunk és lementünk, Amint lent voltunk meghallottam a kislány hangját. Édesen kacagott és megint dúdolt.
- Ti is halljátok? - kérdeztem.
- Csend van. - nézett rám JungKook.
Csak én hallom. Beljebb mentem. Kinyitottam a rácsot. Csak épp, hogy hozzá értem, de kinyílt. Beljebb mentem és megláttam a kislányt. A földön ült és fa lovakkal játszott. Rám nézett és elmosolyodott. Hosszú szőke haja a derekáig ért. Nem az a lány akit láttam a képen.
- Játszunk együtt Unni? - emelte fel az egyik lovat. A hangja is teljesen más.
- M-Most nem... - motyogtam el.
- Miért? - szomorodott el. - Biztos megint mással akarsz játszani! - kezdett duzzogni.
- Kihez beszélsz? - kérdezte Jin.
- Kik ők?! - állt fel a földről.
- Várjatok! - állítottam meg a fiúkat, de egy pillanatra se vettem le a szemem a kislányról. - Ne félj! Nem bántanak!
- És ha igen?! - kezdett sírni.
- Ne sírj! - léptem oda hozzá. A vállára tettem a kezem.
- Ne érj hozzám... - fekete lett a szeme. - Hazug...
Elkezdett sikítani. A falon lévő üvegeket mozgatni kezdete. Egy kettő le is esett. A ruhája aljába markolt és még élesebb hangon kezdett üvölteni. A szája jobban kinyílt és sok millió apró pók rohant ki belőle.
- Elég! - ordítottam rá. - Ne hisztizz! - néztem rá mérgesen. - Nem lehet mindig az amit akarsz! - csaptam le a lábam a földre.
Nem mondott semmit csak elrohant a folyosón. Nem láttam értelmét, hogy utána menjek. Olyan gyorsan eltűnt a sötétségbe, hogy ha nem is lett volna fekete a szeme akkor a futásból meg tudtam volna mondani, hogy ő sem él.
- Ez mi volt? - kérdezte V.
- Nem tudom... - ráztam meg a fejem.
- Ő ismert téged... - motyogta Suga. - nem értem tőlünk miért ijedt meg.
- Ki?! - kérdezte Jimin. Még is lemerészkedett.
- A kislány... Már az első este óta kísért. Az erdőben is ott volt. Meghalt... De miért csak én láttam? - néztem a fiúkra.
- Kitudja... - sóhajtott V. - Éreztem már akkor amikor bejöttünk ide, de nem gondoltam, hogy tényleg van itt valaki. Általában megérzem, hogyha valaki meghalt ott ahol járok. Most is olyan volt.
- Hogy hívhatják? - kérdezte JungKook.
- Nem mondta... Azt hiszem holnap is le kell, majd jönnöm ide... Egyedül...

3. Fejezet: A harmadik este

A nap gyorsan telt. Mire észbe kaptam délután volt. Gondoltam lemegyek enni. Suga egész nap velem van. Fura, de nem beszél és még mosolyogni se mosolyog. De legalább van kihez beszélnem.

- Hova mész? - kezdett firkálni a falra.

- Éhes vagyok. - néztem rá. - Öm... Megkínálnak, de ha jól tudom nem eszel semmit...

- Ne foglalkozz velem! Addig jó ameddig nem vagyok éhes. Esetleg elkísérhetlek? - állt fel a sarokban lévő székből.

Csak bólintottam és elindultam lefele a konyhába. Myung mikor jön haza? Nagyon mérges volt tegnap. Lehet, hogy ő fél Sugátol? Pedig Suga nagyon kedves. nem hiszem, hogy bárkit is tudna bántani. Ő annyira aranyos... Vagyis... Ő egy... szellem, démon, vámpír... Kellene egy név ahogy hívhatnám őket... Mondjuk...

- Miért pont vámpír? - kezdett firkálni a falra.

Fene! Elfelejtetem, hogy a fejembe lát! A-Akkor... Remélem nem hallotta!

- De... hallottam...

Fenébe! Vörös fejjel mentem be a konyhába. Elkezdtem keresgélni, de semmi ehetőt nem találtam. Igazán lehetne valami étel a hűtőben. Nagyot sóhajtottam és bezártam a hűtőt. Sugára néztem aki az ablakon nézett ki. Mit nézhet? Oda mentem hozzá és kinéztem. Kis híján szívbajt kaptam. A démonom állt kint és befele nézett. Nagyon mérges lehet amiért kizártam. Meg kell hagyni. Én boldog vagyok, hogy kint van. Miért nem próbál bejönni az ablakon? Fél Sugától? De... Olyan rossz látni, hogy kint van egyedül... Tiszta víz a haja és sáros is... Nagy sóhaj hagyta el a szám és Sugára néztem.

- Nem fogod beengedni! - nézett rám mérgesen és a falra írt. - Sáros lesz minden, másik pedig amúgy se jönne be... - nézett ki az ablakon. - Fél bejönni... Szerencsétlen nem tudott az este a tükörhöz menni. Semmi ereje nincs... 

- Ezt is érzed? - kérdeztem.

- Megérzés... 

- Értem... - sóhajtottam. . Nem emlékszek semmire az életedből?

- Nem... Csak annyi dereng, hogy minden elsötétült. Erős fájdalom lett a nyakamon és ennyi... Talán... - gondolkozott el.

- Talán?

- Néha olyan... mintha nem lennék halott... Érzem az illatokat és szomjas leszek. Napközben sokat alszik a kanapén fekve. Szerinted? 

- N-Nem tudom Suga... Nem gondoltál rá, hogy magad után nézz a könyvtárba? Biztos van rá valami értelmes magyarázat. - indultam kifele a konyhából. - Körbe nézhetnénk a ... - fordultam vissza, de eltűnt. Vissza néztem a nagy asztalhoz és szembe találtam magam vele. Fel sikítottam és hátrébb léptem.

- Ne hozd rám a frászt! Nem vicces!

- Nem szoktam viccelődni... - indult el. - Viszont... - fordult vissza. A szeme fekete lett. Még sosem láttam ilyennek... Nagyon ijesztő. - A fiúk rá jöttek mit add a csókod... Este nem fognak hagyni... Ne engedd, hogy bárki is a közeledbe kerüljön! Érted? Ha túl messzire mennek akkor könnyen megölhetnek! - a sima fekete írás helyett, most vérrel írt a falra. Amint elolvastam eltűnt és újra elkezdett valamit írni. - A szobádban nem tudnak bántani. Gyere ki, de ha azt mondom eltűnsz! Belátok az emberek és az ő fejükbe is. Hidd el... Nem szép gondolataik vannak... 

- Mégis, hogy akarod felhívni a figyelmem? Én nem látok be a te fejedbe...

- Nem baj az... - kezdett valaki beszélni.

Megremegtem. E-Ezt is ő csinálja?! Mégis, hogy?! A hangja... Nyugtató...

- S-Suga... - néztem rá.

Percek múlva a földre esett. Mi történt? Oda ugrottam hozzá. A szeme be volt csukva és a fejére tette ez egyik kezét, a másikat a szívére. Mit csináljak?!

- Suga! - fogtam meg a kezét.

A lábával rugdosni kezdett. Istenem! Szenved! Tegnap Monster szíve megdobbant amikor megcsókolt. Nagy levegőt vettem és a szájára nyomtam a szám. Megint kikapcsoltam. Fekete lett minden és csak nevetést hallottam. Megint a kislány nevetett.

- Játszunk Oppa! - mondta a lány.

Oppa? Én lány vagyok! Lehet Sugár gondolt? Mire észbe kaptam megint nyitva volt a szemem és még mindig Suga száján volt a szám. Elhajoltam tőle és rám nézett. Nagyokat pislogott, majd fel állt és a hajába túrt.

- Idióta! - újra írni kezdett a falra és már megint vérrel. Felém fordult és ismét fekete volt a szeme. - Túl finom vagy... - mosolyodott el és kikerekedett a szeme. Ijesztő volt a mosolya.

Egy mozdulattal megfogta a kezem és álló helyzetbe rántott. Azt asztalhoz kezdett vezetni. Egy könnyed mozdulattal rántotta le a hosszú asztalról a terítőt és a rajta lévő vázát. A földre esett a váza és össze tört. Nem foglalkozott vele. Megragadta a combom és az asztalra tett. Megfogta a fejem és ismét megcsókolt. Ez már más volt... Hosszan csókolt meg.

- Suga... - fordítottam el a fejem.

A nyakamat kezdte nyalogatni. Itt ott bele is harapott. Egyre kevesebb életkedvem lett. Szép lassan a hátamra fektetett. A gyomrom össze szorult és hallottam a saját szív verésem. Nem is csak a sajátom... Az ő szíve is verni kezdett. A vállára tettem a kezem.

- Könyörgök... Hagyd abba! - toltam volna el magamtól.

Ha így folytatja meg fog ölni! Erős fájdalom kezdett úrrá lenni a az egész testemben. Szúrt és szörnyen fájt. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Megszólalt a nappaliban az óra. Ne... Éjfél van...

- Suga! - ordított valaki.

Kinyitottam a szemem és az étkező ajtajához néztem. JungKookot pillantottam meg. Mögötte álltak a többiek.

- Elég! - lépet előre Monster. - Hagyd abba!

A kezem felhagyott a szolgálattal, egy csepp erőm se maradt. A magam mellett pihenő kezemre néztem. Hó fehér lett a bőröm.

- Kérlek... Oppa... - motyogtam.

Suga elhajolt tőlem és rám nézett. A szív verése abba maradt. A szeme vissza változott barnára. Bezáródott a szemem és minden csendes lett.

JungKook POV:

Suga hátrébb lépett NamKyutól. Szegény lányból szinte az összes életerőt kiszívta. NamKyu csukott szemekkel feküdt az asztalon. Meg sem mozdult, még levegőt sem vett. Meg...halt...? Nem!

- V érzel valamit? - kérdezte Monster és Vre pillantott.

- Semmi... Talán egy kicsit még ver a szíve, de semmi több... Viszont... - nézett a konyha ajtóra.

Ott állt NamKyu démona. Elmosolyodott és beljebb akart jönni, de Monster árnyék fonalai azonnal az útjába álltak. Az összes árnyék amit a holt fénye adott most a démon lány előtt állt.

- Nem szép dolog ellopni a lelkem jó részét... - motyogta.

- Mit akarsz?! - kérdezte tőle Moon. - Ha most azt hiszed, hogy közel engedünk hozzá akkor tévedsz! Menj vissza a pokolba!

- Tudd meg, hogy ez engem nagyon bánt! - ordított vissza. - Csak pár percig voltam ott, de éveknek tűnt! Ez a fal pedig röheje! Azt hiszed ezzel megvédheted őt?

Éppen, hogy az árnyékfalhoz ért, de az azonnal eltűnt. Monster kivicsorította a fogát és ökölbe szorította a kezét. Azt a falat eddig még senki nem tudta szét törni.

- Ide adnátok? - lépett beljebb és egész végig NamKyu testét nézte. - Meg fog halni, ha nem segítek.

- Akkor fog meghalni, ha te segítesz neki! - lépett elő J-Hope.

- Nem... - motyogta Jimin. - Igaza van... Meg fog halni...

- Mit látsz még? - kérdezte Monster.

- Csak ennyit... - sóhajtott. - Nem tudom, hogy igazat mond-e...

- Nem jutsz át rajtunk! - állt meg Suga előtt Jin.

Azonnal az első dolgot amit sikerült megtalálnia azt felemelte. Olyan erővel vágta neki NamKyu démonának, hogy a szék darabokra tört amikor elérte a mellkasát. Meg sem érezte. Jin körbe nézett és az egyik polcot akarta volna fel emelni, de nem ment neki. A démon sokkal hamarabb emelte fel és vágta neki Jinnek. Jin egészen az asztalig csúszott a fenekén, majd beverte a fejét az asztal lapjába. Vissza kaptam a fejem a démonra. Ő is használja a telekinézist?

- Kooki... - utasított Monster.

Bólintottam és elteleportáltam a háta mögé. Hiába voltam gyorsa. Amint mögötte teremtem arcon könyökölt és a falnak vágódtam. Istenit... Ettől már egy ember rég halott lenne.

- Fene... - tettem a hasamra a kezem. Az egyik gyertya tartó sikeresen átment rajtam. Egy kis vér lett a kezemen, de azonnal felszívódott.

- JungKook! - jött volna segíteni Jimin, de a démon őt nézte ki. Azonnal meg állította. Monster támadását használta arra, hogy megállítsa. Az összes árnyékból éles dárdákat csinált amik ár mentem Jimin testén. - Rohadt ribanc! - ordított Jimin.

- Tényleg azt akarjátok, hogy meghaljon?

- Fogd be! - ordította el magát Suga.

- Suga... - néztem rá.

A szeme fekete lett.  Gyorsan körbe nézett rajtunk. Mit csinál? Ő nem tud támadni. Mit akar tenni? Megfogta a nyakláncát és letépte a nyakából. Hátra fordult és NamKyu nyakába akasztotta. Tévedtünk tegnap este. A démon erősebb mint mi. Sokkal erősebb...

- Tudjátok mi áll a pokol kapuja felett? - kérdezte. - "Ki itt belépsz,  hagyj fel minden reménnyel".

- Mire akarsz ezzel célozni? - kérdezte Suga.

- NamKyu... Már rég nem él... - nézett NamKyura. - Az emlékei mind a pokolban vannak... És erről csak egy ember tehet...

- Ki!? - kérdezte Monster.

- Az aki miatt ti is a semmiben vagytok. - indult kifele az étkezőből. - Nem igazán tudom ki tette ezt veletek, de annak a személynek egy cseppnyi fény sincs a szívében... Lehet, hogy ő is szabadon járkál a földön, de a tettei miatt már rég nem él...

- Várj! - szólt utána Suga, - Segíts neki!

- Tényleg? - fordult vissza. - Eddig mind a heten elleneztétek.

- Csak segíts neki... - fordult vissza Suga NamKyu felé. - Kérlek...

- Rendben.

Azonnal eltűntek az árnyék dárdák amik Jimint fogták. Oda lépett hozzám és óvatosan lehúzott a gyertya tartóról. Pár perc se telt el és már össze is fórt mind kettőnk zsebe. A démon elindult az asztalon fekvő NamKyu felé és mi is. Suga leakasztotta a nyakáról a láncokat és hátrébb lépett. A démon a telekinézissel ülő helyzetbe emelte és közelebb lépett hozzá. Elmosolyodott és az arcára simított, mintha valami régi barátok lennének. Semmi különbség nem volt kettőjük között egészen addig ameddig a démon szeme fekete nem lett.

- NamKyu... - mondta ki a nevét.

Elkezdett sírni, de a sós könnycseppek vérré változtak. Egy könnyű mozdulttal szájon puszilta NamKyut. A démon szép lassan kezdett eltűnni. Pá perc múlva teljesen eltűnt. NamKyu kinyitotta a szemét. Nem volt pupillája. Rángatózni kezdett a keze és lefordult az asztalról. Ha Suga nem kapja el a földön landol.

- Mit csinált vele? - kérdeztem.

- Egyesültek... - válaszolt Monster.

Suga vissza tette a nyakláncot a nyakába, majd a sajátját is az övébe. Megfordította NamKyut, hogy a mellkasa legyen felül, majd a másik kezével a térde alá nyúlt és félemelete. NamKyu feje azonnal Suga mellkasa fel fordult. Suga elindult kifele az előszobába. Felment a lépcsőn és mi mentünk utána. A szobájába nem tudtunk bemenni. nem is csodálom. Egyből kiszúrtam miért nem. A tartó gerendán ugyan olyan obszidián darabkák vannak mint ami a nyakláncában. Suga az ágyra tette és betakarta, majd a homlokára nyomott egy puszit. Kijött és bezárta az ajtót.

- Oppának hívott... - nézett Sugára Jimin. - Miért?

- Amikor megcsókolt, egy kislány ezt mondta...  Nem tudom ki volt az, de ismerős volt a hangja... Nagyon ismerős... - ismét a falra kezdett irkálni nekünk.

- És, hogy az istenben szólaltál meg? - kérdezte Monster.

- NamKyu lelke... Nagyon jó... De én magam se tudom mi történt. 

- Kire gondolt amikor azt mondta, hogy egy ember tehet mindenről? - kérdeztem.

- Nem tudom... - rázta meg a fejét Monster. - Egyáltalán nem tudom...