7. Fejezet: Elátkozott játékok

Figyeltem ahogy Jin felemeli a párnából kiszedett tollakat. Körülötte lebegtek. Csak a tekintetével irányította őket. A keze meg sem mozdult. A tollak majdnem a plafonig mentek. Elkezdtek körbe körbe keringeni hihetetlen gyorsasággal. Messziről egy karikát formáltak a levegőben. Rám nézett és vissza engedte a tollakat egymás mellé az asztalra.

- Te jössz. - mosolygott és hátrébb lépett az asztaltól.

Fel álltam és nagy levegőt vettem. A tollakat kezdtem bámulni, de meg sem mozdultak. A számra haraptam és még jobban koncentráltam. Ismét semmi.

- Próbáljunk ki valami mást. - szólt Jin. - Emelt feléjük a kezed.

Feléjük emeltem a kezem és ismét koncentrálni kezdtem. Éreztem, hogy a szemem fekete lesz. Legalább már ezt tudom irányítani. Feljebb emeltem a kezem és a tollak jöttek a kezem után. Nem tudtam elhinni amit látok. Lebegtettem a tollakat! Elmosolyodtam és elvettem a kezem a tollakról. Már csak a koncentrálással irányítottam őket.

- Eszméletlen! - nevetett Jimin. - Nagyon ügyes vagy!

- Köszönöm.

Át vittem a szobán a tollakat, majd még többet emeltem fel. Azt vettem észre, hogy nem csak a tollak hanem szinte minden lebegni kezd a szobában. A könyvek, az asztalok és a kanapé amin a fiúk ültek. Jin döbbenten nézett rám. Szépen lettem mindent és hosszan lehunytam a szemem. Vissza kaptam a barna szemeimet és kérdően néztem Jinre.

- E-Ez... Sokkal jobban megy mint nekem! - csodálkozott el.

- Tényleg? - kérdeztem.

- Igen.

Elmosolyodtam és nappali bejáratához néztem. Ott állt a szőke kislány és nézett minket. Fel emeltem a kezem és integettem neki. Mosolyogni kezdett és vissza integetett. A fiúk meg sem szólaltak.

- Itt van? - kérdezte a fejemben Suga.

Csak bólintottam. Elindultam felé és ő hátrébb lépett. Amint oda értem hozzá a fogait mutatva kezdett mosolyogni.

- Szia. - köszöntem és leguggoltam hozzá. - Hogy- hogy fent vagy?

- Eltűnt egy játékom. - húzta el a száját. - Kiszaladt a pincéből és nem tudtam követni. Nem tudsz nekem segíteni?

- Kiszaladt? - kérdeztem. - Hogy érted, hogy kiszaladt?

- Kiugrott a kezemből Dolly és elrohant. Nem szokott ilyet csinálni... Mindig velem van, de egy ideje nagyon szomorú és mérges. Érzem, hogy hol van, de egyedül semmire nem megyek. - rázta meg a fejét. - Csak megint megharapna. - mutatta a kezét.

- Ha akarod segítek. - mosolyogtam.

- Tényleg!? - kezdett ugrálni. - Nagyon szépen köszönöm Unni! - ölelt meg.

Éreztem a kezét a hátamon. Éreztem, hogy rám nehezedik. A hátára tettem én is a kezem. A fehér selyem ruhája teljesen sima volt a hátán. A cipzár volt az egyetlen hiba a ruhán. Igaz foltos volt, de őt nem érdekelte. A hosszú haja az egyik válla felet a mellkasára volt húzva. Eltávolodtam tőle és a szemébe néztem.

- Egy szívességért cserében. - mutattam fel az ujjam. - Nem bújsz el a fiúktól.

- Nem fognak bántani? - kérdezte.

- Dehogy fognak! - álltam fel.

- Hiszek neked Unni. - becsukta a szemét.

A szürke árnyalatból egy kicsit fényesebb lett és megfogta a kezem. Vissza mentem a nappaliba vele. A fiúk rá néztek. ChoHee megszorította a kezem és a hátam mögé bújt. JungKook azonnal fel állt a kanapéról és közelebb lépett hozzánk.

- Szia. - mosolygott JungKook.

- H-Hello... - köszönt vissza a kislány. - Unni akkor most már segítesz? - nézett fel rám.

- Igen.

- Segíteni? - kérdezte Suga. - Veled megyek!

- Nem! Dolly tőlem nem fél és nem szereti a fiúkat! Csak még mérgesebb lenne, ha egy fiút meglátna! Nem akarom, hogy sírjon! - nézet Sugára ChoHee. - Unnit ismeri...

- Ismer? - kérdeztem. - Nem is találkoztam még vele.

- De ő téged ismer... Nagyon sokat beszéltünk rólad azóta amióta a pincében találkoztunk. Nem tudom miért, de ő rengeteg dolgot tud róla. Tudja, hogy félsz a kígyóktól. Nem szereted, ha olyan embert kell bántanod akit szeretsz.

- De ez... - motyogtam.

- És a hollókat se kedveled. - egészítette ki a lányt J-Hope.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Érzem. Az össze félelmedet érzem. A rémálmaidtól kezdve a legkisebb félelmedig. Mindent tudok a félelmeidről, olyat is amit te egyáltalán is tudsz. - mosolygott. - Tudom, hogy... Félsz beszélni másokkal. Azt is tudom, hogy álmodban...

- Hagyd abba! - szóltam rá. - Ki ne mond!

- Ennyire rossz? - kérdezte Jimin. - Miről álmodsz?

- Mindegy...

Borzalmas rémálmaim vannak... Vagyis egy van ami folyton vissza tér. Egy folyóson hurcolnak befelé. Ordibálok, hogy engedjenek el, de meg sem hallja a két férfi akik a karomnál fogva visznek egyre beljebb. Amint bevisznek egy szobába egy székre ültetnek és kikötöznek. Jön egy orvos, arcán egy száj takaróval és végig néz. Mindenem átnézni aztán csak elindít egy klasszikus zenét és a kezébe vesz egy szikét. Lekötözik a fejem és... Ordítok, hogy hagyja abba, de nem érdekli. Ő csak elkezdi felvágni a homlokomat a szikével. Érzem, hogy az arcomon végig folyik a saját vérem és a ruhámon ér földet. Egyszerűen nem tudok az álomból felkelni. Csak tűröm, hogy ő teljesen felvágja a homlokom. Amint megvan valamit csinál, majd vissza varrja a bőrt amit levágott. A legszörnyűbb, hogy tényleg fáj amikor csinálja. Ordítanék, ha tudnék, de nem megy. Aztán, ha befejezte egyszerűen becsukom a szemem és az ágyamba találom magam. És a vágás tényleg a homlokomon van. Mindig kérdeztem, hogy mi történt velem és az árvaház vezető csak annyit mondott, hogy leestem a lépcsőn és felszakadt. Össze kellett varrni...

- NamKyu! - szólt rám Suga.

Rá kaptam a fejem. Ő csak bámult rám.

- Sajnálom... - sóhajtottam. - ChoHee akkor menjünk. - indultam el.

- H-Honnan tudod a nevem? - dadogta.

- Mesélte nekem valaki. - mosolyogtam.

- Hwan?! - kérdezte a kislány egy nagy mosollyal az arcán. - Itt van?! Már nagyon rég nem láttam!

- Ohh! ChoHee. - szólt Hwan.

Azonnal oda rohant hozzá a kislány. Megsimogatta a macskát.

- Hova rohant? - kérdeztem. - Megkeresem majd én.

- Megyek veled! - állt fel ChoHee.

- Nem kell! - mosolyogtam. - Hova mehetett?

- A másodikon van egy gyerek szoba a fürdő mellett. Szerintem oda.

Nem mondtam semmit csak elindultam. Felmentem a lépcsőn és az ajtóhoz léptem. Zárva van. Leguggoltam és benéztem a kulcslyukon Egy baba ágyat láttam és pár játékot. Próbáltam feltérképezni mi lehet odabent. Egyszer csak egy szem jelent meg a kulcslyukban. Hátra dőltem és hátrébb kúsztam az ajtótól. Kattant a zár és kinyílt az ajtó. Mi az isten van bent!? Az a szem... Nem emberé volt! Hibátlan pillái ugyan akkora távolságra álltak egymástól. A szeme tökéletesen égszín kék volt. Csak a porcelán babáknak szoktak ilyen színű szemet csinálni. Remélem Dolly csak jó szándékkal vár bent. Fel álltam és nagy levegőt vettem. Óvatosan benyitottam a szobába. Kinyitottam az ajtót és körbenéztem. Sehol semmi és senki. Csak pár játék hever a földön a játéktartó mellett.

Egy babaágy ami felett egy altató játék forgott és a boci boci tarka zenéjét játszotta. Kísérteties. Az ágy mellett lévő lámpa kékes fénnyel égett. Az ablakon a hol világított be. Beljebb léptem és az ajtó becsapódott mögöttem. Hátra fordultam és kiakartam nyitni az ajtót, de nem ment. Beragadtam! Levettem a kezem a kilincsről. Hosszan becsuktam a szemem és elgondolkoztam. Egy babát keresek akit Dollynak hívnak... Arra pattant ki a szemem, hogy mögöttem a padló hangot add ki. Megfordultam és az ablak előtt lévő hinta ló mozogni kezdett előre és hátra. Valaki ül rajta? Koncentrálni kezdtem és fekete lett a szemem. Hirtelen rengeteg lelket véltem felfedezni a szobában. Ha harminc esetleg negyven nem volt akkor egy se! A lovon tényleg ült valaki. Láttam a fekete alakját a lovon hintázni. Sokáig néztem, majd abba hagyta a hintázást és rám nézett. Megijedtem.

- Én csak keresek valamit! - szólaltam fel, nem túl bátran. - Ha megtaláltam azonnal elmegyek! Egy percig se maradok tovább!

- Ami itt van az az enyém. - mordult vissza a lovon ülő lélek.

Nem tudtam kivenni a hangjából, hogy milyen nemű. A hangszíne változott. A mondatban háromszor is. Hol magasabb, hol mélyebb lett. Ha meg is találom Dollyt új ellenséget találok. - Ha elviszel valamit, akkor más dolgot kell itt hagynod.

- Nincs nálam semmi. - válaszoltam neki.

- A hajad. A szemed. A karod. A lábad. - állt fel a hintalóról. - Mind tökéletesen megfelel.

- Ami ide szaladt az nem a tiéd! - emeltem fel a hangom. - Te itt csak egy élősködő vagy! Ez a szoba se a tiéd!

- Minden az enyém! - lépett hozzám közelebb.

- Te csak egy árny vagy... - néztem rá. - Mit kezdesz a karommal ha neked adom? Meg se tudod fogni...

Nem mondott semmit csak felszívódott. Kicsit megkönnyebbültem, hogy feladta. Beljebb léptem és körbe néztem ismét. Még mindig rengeteg idegen lélek van itt.

- Dolly! - ordítottam. Nem jött válasz, csak a játékok kezdtek beszélni.

- Dollyt keresi...?

- Miért őt...?

- Miért nem engem...?

- Mit tettem, hogy itt vagyok...? Haza akarok menni...

- Elakarok tűnni... Segítsen valaki...

Csak beszéltek és beszéltek. Nem össze függően. Ha fel tettek egy kérdést jött a következő és a következő. Dolly is itt volt egy darabig játék? Szóval akkor ő is tud beszélni.

- Meg akarok halni...

- Nincs értelme a létezésemnek...

- Semmi vagyok...

Félelmetes ez az egész. A sok beszélő játék akik a halálért és a segítségért kiabálnak nekem. Nem fogok megölni senkit. Talán ha tudnék segíteni. Az egyik játékhoz léptem ami a földön hevert.

Rég óta itt lehet. Koszos és eltűnt a ruhája. Volt egy lány akinek ilyen babája volt az árvaházban. Mindig is tetszett nekem az olyan baba amit kézzel varrtak. Felemeltem a földről és megnéztem az arcát. Egy száz lábú mászott rajta. Könnyű szerrel pöcköltem le róla az apró állatkát. Az egyik szeme kék volt a másik, majdnem fekete. Leporoltam a lehető legóvatosabban.

- Nem tudlak titeket megölni... Nem tudom miért hagyott magatokra a gazdátok, de sajnálom. Rettenetesen sajnálom...

- Csak legalább te vigyél magaddal engem. - motyogta a kezemben lévő játék. - Kérlek.

- Rendben. - mosolyogtam. - Majd keresek neked ruhát.

- Köszönöm...

A bal kezembe vettem a babát és folytattam a keresést. A játékok továbbra se hagyták abba a beszédet. Egyre durvább dolgokat mondtak.

- Idegen... Elakarja vinni a barátainkat...

- Megkel akadályozni...

- Nem szabad teljes életet élnie...

- Megkel ölni...

- Megkel ölni. Megkel ölni! - kezdték kántálni.

Nagyot nyeltem. Sietnem kell. A babaágy felett lógó altató zenéje hangosabb lett. Egyre hangosabb. Oda léptem és egy játék baba feküdt benne. Véres volt. Az egyik szemét valaki kivette és átszúrták egy tűvel a jobboldalát. Onnan szivárog a vér. Hallottam, hogy mögülem elindulnak az események, de az előttem fekvő baba sokkal jobban érdekelt.

- Dolly... Te vagy az? - kérdeztem.

Volt benne annyi erő, hogy megtudta mozdítani a karját és egy kicsit bólintott. A zsebembe nyomtam a varrott babát amire ő kicsit nyögött, majd felkaptam a karomba Dollyt és az ajtóhoz indultam volna. Megálltam amikor megláttam egy plüss macit véres fogakkal.

Csak bólogatott, de tudtam, hogy mire készül. Két kézzel tartottam a kezemben fekvő Dollyt Az ajtó zárva van. Koncentrálnom kell... Becsuktam a szemem és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Nem tudtam sokáig koncentrálni. Az egyik játék a láb száramba harapott. Az ajtóhoz mentem és próbáltam betörni az ajtót, de nem ment. A fájdalom miatt amit a játékok okoztak egyáltalán nem tudtam használni a lebegtetést.

- Suga! - ordítottam. - YoonGi... - dőltem az ajtónak és szép lassan a földre ültem.

YoonGi... Min YoonGi... Min Suga... Suga... Emlékszem Suga nevére! Emlékszem! Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a játékok szana-szét tépjenek. Nem halhatok meg... Hallottam, hogy valaki kiakarja nyitni az ajtót, de nem megy neki.

- Bírd ki... - motyogta Suga a fejemben.

Nagy levegőt vettem és össze szedtem magam. Felálltam és a játékokkal szembe fordultam. Ismét lecsuktam a szemem és amit kinyitottam az egész szoba lángokban állt. A játékok ordítottak, hogy hagyjam abba, majd meg sem tudtak moccanni. Nem fogom hagyni, hogy a fiúk gyilkosa megússza! Kifogom deríteni! Kifogom deríteni és bosszút fogok állni! Becsuktam a szemem és ordítani kezdtem a tűz egyre nagyobb lett és a sárga lángokból fekete, esetleg kék láng lett. Nyílt mögöttem az ajtó és a fiúk néztek be rajta.

- Azt ne mond, hogy ezt te csinálod... - csodálkozott Monster.

- De... - néztem rájuk.

Megijedtek tőlem és hátrébb léptek. Mi bajuk? Csak néztem rájuk.

- Nyugodj le. - lépett vissza hozzám Suga. Kivette a kezemből Dollyit, majd hátra lépett.

Nem értem. Mi lehet velem?

- Mi van velem Suga? - kérdeztem.

Egy képet mutatott. Saját magamat mutatta meg nekem Suga. A ruhám és a kezem véres volt. A számból folyt ki a saját vérem és a szemem teljesen fekete volt. Mögöttem a fekete kék tűz egyszerűen mintha a pokolban lennék. Még én magam is megijedtem saját magamtól.