6. Fejezet: Fájdalom mentes halál

Óvatosan nyitottam ki a szemem. Reggel van. Az estét sikeresen túl éltem. Felültem és észrevettem a mellettem alvó Hwant. Elmosolyodtam és a karomra néztem. Suga tegnap ragaszkodott hozzá, hogy befáslizza. Az egész karomat bekötötte. Megnéztem a karom és kikapcsoltam a biztostűt és elkezdtem lecsavarni a kezemről. Közben Hwan fel kelt és fel ült. Végig nézte ahogy letekerem a kezemről az anyagot. Azt hittem csak az éget bőrömet fogok látni, de nem. A kezem olyan jobban nézett ki mint az égés előtt.
- Miből vagy te? - kérdezte Hwan.
Felemeltem a kezem és jobban szemügyre vettem. Azt mondta Suga, hogy ez napokba telhet mire teljesen begyógyul.
- Hwan... - néztem rá. - Hol van Suga?
- Azt mondta lenéz a pincébe. Én mondtam neki, hogy ne menjen, de nem hallgatott rám.
Felálltam és átöltöztem. Kiakartam menni az ajtón, de az utamat Suga állta. Végig mért, majd a kezemre nézett. Kikerekedett a szeme és vissza lökdösött a szobámba. Bezárta az ajtót, majd a kezemért nyúlt. Megnézte és megnyomkodta. Nem hitt a szemének. Én se...
- E-Ez... - motyogott. - Egy éjszaka telt el! Hogy az istenben!?
- A lényeg, hogy jól vagyok. - mosolyogtam. - Nem is fáj.
- Taníts meg engem is erre NamKyu! Az én lábam még mindig fáj. - nyalogatta meg a lábát Hwan.
- Még én se tudom mit csináltam. - néztem rá.
Össze szedtem magam. Egy térdig érő ruhát vettem fel. A zsebembe tettem a fém tartót és lementem enni. Myung már a kávéját itta és újságot olvasott. Kerestem valami ételt és leültem hozzá. Elkezdtem enni és olvastam az újság hátulját. Nehezen haladtam, mert vissza felé kellett olvasni.
- Mi az NamKyu? - kérdezte.
- Csak olvasok. - mosolyogtam. - Hányadika van?
- 16. Miért?
Én magam sem hittem annak amit látok. "Tíz éve hunyt el a tragikus módon meghalt kislány. A kislányt egy ház pincéjében darabolták fel.". Ez... Csak nem ChoHee...? Jó... Ez nem egyértelmű. A környéken nagyon sok áznak van pincéje, de... fura.
- NamKyu jól vagy? - tette le az újságot Myung. - Nagyon rosszul nézel ki.
- Jól vagyok. - folytattam az evést.
- Megnyugodtam... - mosolyodott el. - Ma elkel mennem dolgozni. Holnap este, vagy délután jönnék haza. Megleszel?
- Persze!
- Rendben. - állt fel. - Akkor én megyek is! Ne csinálj rendetlenséget.
- Nem fogok. - néztem ahogy elhagyja a konyhát.
Elment és hallottam az ajtó csapódását. Az újságért nyúltam és megnéztem. "A mai napig nem derült ki ki a gyilkos. Egyesek azt állítják, hogy az évekkel később meghalt édes anyja aki a helyi tóba vetette magát azok után, hogy több helyen is megvágta magát." E-Ez borzalmas! Bezártam az újságot, majd letettem az asztalra. Megettem a kajám és a mosogatóba tettem a tányért. Az első dolgom az volt, hogy keressek egy telefont. Már nem emlékszem hol lehet egy. Bementem a nappaliba és az író asztalhoz mentem. Belenéztem a fiókokba és találtam egy tavalyi telefonkönyvet. Már csak egy telefon kell.
- Tényleg fel akarod hívni a fiú szüleit? - kérdezte Suga.
- Ez volt az utolsó kérése... Szeretném teljesíteni. - néztem rá.
- Akkor gyere utánam. - elindult a a folyosón és követtem.
A kert felőli ajtóval szemben volt egy másik ajtó. Suga egy kicsit birizgálta, majd kinyílt. Bementünk és egy nagyon öreg szobában kötöttünk ki.  Pók háló teljesen ellepte a szoba üres sarkát. A pókhálóval szemben a másik oldalon egy ágy volt. Nem volt poros. Mellette egy kis asztal ami teljesen üres és egy szekrény. Az ajtó melletti oldalon egy író asztal volt amin egy régi tekerős telefon foglalt helyet. Még soha nem láttam ilyen telefont! Oda léptem és felemeltem a kagylót. Még működik!
- Honnan tudtad, hogy van itt telefon? - kérdeztem és az ágyhoz mentem.
- Nagyon sok időt töltök itt nap közben. - ült le mellém. - Kit is keresel?
Elő vettem a fém tokot és kinyitottam. Kivettem a személyit és elolvastam a nevet.
- Park Bon Hwa.
Elkezdtem nézegetni a telefonkönyvet és egész hamar megtaláltam a számot. Suga a kezébe vette a könyvet és a telefonhoz mentünk. Nem igazán tudom, hogy kell használni.
- Csak húzd addig a számig amit akarsz. Ha megvan emeld fel a kagylót.
Úgy tettem ahogy mondott. Kicsengett a telefon. Vártam és vártam. Senki nem veszi fel? Pár másodperc múlva egy hölgy szólt bele a telefonba.
- J-Jó napot... - dadogtam el.
- Kivel beszélek? - kérdezte vissza.
- Az nem fontos... Ha jól tudom önnek eltűnt a fia. Igaz?
- E-Ezt honnan tudod?! 
- BonHwa megkért, hogy mondjam el, hogy szereti önöket és mindent köszön.
- Hogy érted ezt...? - hallottam, hogy a hangja elcsorbul. A könnyei útnak indultak és már csak a sírást hallottam. - Istenem! 
Csak sírt. Nagyot nyeltem és letettem a telefont... Bele se tudok gondolni, hogy érezheti magát most. Elléptem a telefontól és Sugára néztem. Bezárta a telefonkönyvet.
- Ne érezd magad rosszul. - indult kifele a szobából.
- Hogy ne érezném magam rosszul?! - folyt le a könnyem az arcomon. - Az előbb közöltem valakivel, hogy meghalt a fia! Miért ilyen gyengék az emberek...? - töröltem meg a szemem.
- NamKyu... - motyogta Suga.
- Halottakkal vagyok körbe véve... - szipogtam. - És ha én is... halott vagyok? - néztem rá.
Letette a telefonkönyvet az asztalra és közelebb lépett hozzám, majd magához szorított

- Soha nem fogok hagyni, hogy meghalj... Érted? Szeretlek...
Abba maradt a sírások és csak álltam. S-Szeret? Ismét sírni kezdtem, de most az örömtől. A hátára tetem a kezem és a pólójába markoltam. Olyan mintha ezer éve ismerném Sugát... Elhajolt tőlem és a szemembe nézett. Egyszerűen elveztem a szemeiben. Annyira sötét, hogy már azt is mondhatnám rá, hogy fekete. Hosszú pillái teljesen feketék. A fehér bőre hiba nélkül és az eper rózsaszín szája.
- Ha te nem érzel így akkor mond el... - kezdte el a mondandóját.
Habozás nélkül tapadtam a szájára. Átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamra tette a kezét. Édes csókja minden pillanata egy élmény volt. Egyre hevesebben csókolt. A következő pillanatban hatalmas puffanást hallottam a hátam mögül. Azonnal hátra fordultam és láttam, hogy a fa szekrény eldőlt.
Gyorsan kapkodtam a levegőt. Suga erre nem képes!
- E-Ez... - dadogtam el.
- Te voltál... - suttogta. - Nem szabadna többet közel kerülnünk egymáshoz...
- Miért?!
- Már megint fekete a szemed. - lépett el tőlem. - Még mindig nem tudsz magadon uralkodni. - vette a hóna alá a könyvet.
- M-Most ezt komolyan mondod?!
Nem mondott semmit csak helyére állította a szekrényt és megjavította. Kiment az ajtón és bezárta. Utána mentem, de letűnt. Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja! Az egész házban körbejártam, de sehol nem találtam. Hogy tűnhet csak így el? Hosszas keresgélés után vissza mentem a szobámba. Hwan az ágyon feküdt, de amikor bezártam az ajtót rám nézett a nagy sárga szemeivel.
- Suga? - kérdezte.
- Én se tudom. - mentem beljebb.
- Kislány... - motyogta a macska. - Megtennél nekem egy szívességet?
- Kérsz egy kis tejet? - néztem rá.
- Nem. - rázta meg a fejét. - Egész délelőtt az ablakot néztem. Nagyon rég nem láttam a napot. Az ablakot kitudod nyitni?
- Persze.
Az ablakhoz mentem és elhúztam a függönyt. Kinyitottam sarkig az ablakot, majd az ágyhoz mentem és a karomba vettem Hwant. Vissza mentem vele a sarkig kinyitott ablakhoz és letettem a párkányra és mellé ültem.
- Gyönyörű NamKyu! Gyönyörű... - motyogta Hwan és kifelé bámult.
Én csak néztem a fák tetejét és a tót. Egy pillanatra a földre néztem, majd az égre, de vissza kaptam a fejem a zöld fűre. Ez... Monstert innen lökték ki! Kicsit jobban kihajoltam.
- Kifogsz esni! - szólt rám Hwan.
Nem is foglalkoztam vele. Egyre jobban kint voltam amikor megcsúszott a kezem és előre estem. Tisztán láttam, hogy úgy végzem mint NamJoon, de nem. Valaki a derekamnál fogva vissza rántott. Becsuktam a szemem és éreztem, hogy valaki átkarolja a hasam.
- Miért akarsz meghalni...? - suttogta a fülembe Suga.
- É-Én... - dadogtam.
- Mondtam, hogy ne hajolj ki! - förmedt rám Hwan. - Ha Suga nincs te most palacsinta lennél!
- Mint Monster... - motyogtam. - Innen lökték ki...
Két napja láttam, hogy hal meg. Éreztem ahogy zuhan, ahogy földet ér! Fájt.. Fájt a fejem, a hátam. Mindenem! Éreztem, hogy eltört a gerincem, a nyakam, a lábam. Borzalmas volt.
- NamKyu... - suttogott megint a fülembe Suga. - Még élsz...
- I-Igen... - dadogtam.
- Te valami spéci családból származol? - kérdezte Hwan. - A kezed kevesebb mint egy nap alatt meggyógyult, most meg azt mondod, hogy láttad hogyan halt meg az egyik fiú? - fordult felénk és a mancsát kezdte nyalogatni, majd a feje tetejét dörzsölte meg a nyálas mancsával.
- Nem csak láttam. - ráztam a fejem. - Teljesen olyan volt mintha engem löktek volna ki innen.
- Durva... - hagyta abba a nyalakodást. - Heten vannak, de csak az egyikét láttad?
- Az isten adja, hogy az enyémet ne kelljen átélned! - fordított maga felé Suga. - Nem emlékszem rá, de tudom, hogy szörnyű volt.
- Lefejeztek? - kérdezte Hwan.
- Nem... Csak elvágták a torkom. - sóhajtott Suga. - Vagyis remélem...
- Hogy nem emlékszik egy ember a halálára? - nevetett az ablakban ülő macska.
- Jin szerint akkora sokk ér akkor, hogy még azt is elfelejted, hogy meghaltál. - néztem rá.
- És mi van akkor, ha valaki álmában hal meg? Az is akkora sokk? - nyújtózkodott Hwan.
- Maga a halál sokkoló... Ha csak kimondod a halál szót akkor le sokkolnak az emberek... - lépett az ablakhoz Suga és leült a párkányra, de velem szembe.
Hwant kezdte simogatni, aki nagyon örült, hogy végre valaki tudomást szerzett róla, hogy ő is itt van. Igaz egész végig beszélt, de senki nem tudná megmondani, hogy tényleg nem ember. A szőr és a bajusz alatt egy érző lélek lakozik. Néztem Sugát ahogy Hwant simogatja, majd feltűnt valami. Sugának nincs árnyéka. A nap egyszerűen átmegy rajta mintha ott se lenne. A napfény leleplezi őt. Nem tud előle elbújni akár milyen külsőt vesz fel. Suga meghalt... Ezen se én, se senki nem tud változtatni...
- Suga... - néztem rá. Felém fordult és a szemembe nézett. - Gondolkoztál már a bosszún?
- Bosszún? - vette le a ciciáról a kezét. - Még soha... Igaz egyszer kétszer megfordult a fejemben, de nem igazán tudom kin kellene bosszút állnom. Nem tudom ki ölt meg, de... Ha tudnám se lenne biztos, hogy megtudnál ölni. Másnak is joga van az élethez. Igaz, lehet, hogy ezt ő nem tartotta be, de én a halálom után is szeretnék emberi maradni. Akkor is ha már csak álca vagyok... - nézett a kezére. - Az egyetlen épp dolog rajtam az a nyakláncom. - vette a kezébe a követ ami a láncon lógott.
Teljesen igaza volt. A nyaklánc teljes árnyéka a padlón volt. Mintha ott se lenne Suga.
- Suga... Én lefogok menni a pincébe... - néztem rá. - Nem fogsz tudni vissza tartani. Ma minden áron lemegyek.
- Ha ezt akarod. - a szája egyik oldalát egy kicsit felhúzta. Egy fél oldalas mosoly ült az arcára.
- Tényleg?
- Én is szívesen lenéznék, de... Minél messzebb vagyok egy szobától annál gyengébb vagyok. Ezek mellett csak pajzsnak tudnál használni. Nem tudok támadni. Jin, Monster esetleg JungKook vagy még J-Hope az aki megtudna téged védeni.
- És ha tanítanátok? - vetettem fel az ötletet. - Valahogy biztos lehet fejleszteni a regenerációt. Ezek mellett ott van az, hogy mozgatom a dolgokat. A tányér, a szekrény. Valami biztos tudna segíteni.
- Nem lenne a legjobb dolog, ha arra tanítanánk, hogy csináld azt amit a normális emberek elvetnek. Ha egyszer elmennél és véletlenül valamit csinálnál elmegyógyintézetbe küldenének. Vagy papot hívnának. Azt hinnék megszálltak téged! Bár... Ez részben igaz...
- Az aki belém szállt a saját részem volt. - mosolyogtam. - Lassan lemegy a nap... - ültem le az ágyamra.
- Mikor akarsz lemenni a pincébe? - nézett rám Hwan. - H-Ha nagyon akarod én is veled megyek... De ha nem akarod akkor megértem! Végül is én csak egy macska vagyok.
- Nem kell velem jönnöd. - néztem rá. - Ha Suga nem is jön akkor egyedül megyek.
- Még mit nem! - ült le mellém. - Veled megyek!
- Biztos?
- Igen... Bár cseppet sem örülök az ötletednek... Te még élsz... Használd ki!
- Kihasználom. - álltam fel az ágyról.
Az ablakhoz mentem és levettem a párkányról Hwant. Bezártam az ablakot, vissza húztam a függönyt és sóhajtottam egyet. Csak jöjjön el az este...

~~~

A kezemet tördelve mentem le a nappaliba Sugával és Hwanval. Hívhatom ezt az egészet tréningnek? Félek... Mit kellesz, majd csinálnom? Remélem nem akarják, majd, hogy kiugorjak az emeletről. Esetleg megint az égetőben nyúlkáljak. Amint lent voltunk a fiúk azonnal észrevettek. Monster a karomra nézett és hirtelen kikerekedett a szeme. Felugrott a kanapéról és hozzám sietett. Felemelte a karom és szinte ugyan olyan fejet vágott mint Suga reggel. Meg volt lepődve.
- E-Ez... - dadogott.
- Nem fáj. - válaszoltam.
- Eszméletlen vagy NamKyu! - ugrott oda hozzám JungKook az arcán egy hatalmas mosollyal.
- Szeretnék tőletek kérni egy szívességet... - motyogtam.
- Mit? - kérdezte V és ő is közelebb jött hozzám.
- Szeretnék lebegtetni. Vagyis... Szerintem menni. - néztem a földre.
- Előtte valamit kiakarok próbálni. - engedte el a karom Monster. - JungKook. A konyha fiókban...
- Nem! - rázta meg a fejét JungKook. - Te sem akarod!
- Ne szóljak még egyszer... - fordult JungKook felé és fekete lett a szeme.
JungKook eltűnt, majd pár másodperc múlva felpukkant. Valamit a kezében szorongatott. NamJoon kinyújtotta felé a kezét. JungKook bele tette a kezébe, majd vissza fordult felém. Egy szike volt nála. Olyan amivel a kartont szokták darabolni. Kitolta a pengét és felém nyújtotta. Mit akar ezzel? Csak felváltva néztem rá és a szikére.
- Ne húzd az időm... - motyogta.
Kivettem a kezéből, majd nagyot nyeltem és Sugára néztem aki a kezemben lévő éles dolgot vizsgálta. Nem értem mit akar.
- Ezt te se gondoltad komolyan Monster... - motyogta Suga.
- Látni akarom mennyit tud! - vonta össze a szemöldökét NamJoon. - Csak egy kicsit vágd meg a csuklód.
Kikerekedett a szemem. Ez nem normális! És ha elvágok valami fontosat?! Ismét Sugára néztem, csak állt. Tudja, hogy semmit nem tehet.
- H-Ha ülve szeretnéd akkor... - habogott Jimin.
- Sehogy nem akarom! - néztem le a szikére. - M-Még soha nem csináltam ezt...
- Emlékszel a az égésre...? - hajolt a fülemhez közelebb Suga. - Ha leakarsz menni akkor képes vagy rá...
Sugára néztem és bólintottam. A kanapéhoz mentem és leültem J-Hope mellé. Lettem a kezem a lábamra tenyérrel felfelé. Mély levegőt vettem és rátettem a szikét. Remeg a kezem.
- Gyerünk! - szólt rám Monster.
Egy mozdulattal vágtam a kezembe. Ökölbe szorult a kezem és felszisszentem. Becsuktam a szemem amiből elő tört az első könnyem.
- Tovább! - utasított.
Tovább vágtam a csuklom a könyököm felé. A vérem amint előtört el is tűnt. Tudom, hogy Suga segít nekem. Érzem. Elvettem a szikét a csuklómtól és kiesett a kezemből. Csak néztem a vágásokat. A vér teljesen eltűnt. Szép mély vágások. Három esetleg négy centi hosszúak. Nagyot nyeltem.
- Csak azt érted el ezzel az egésszel, hogy megint fekete a szeme! - állt fel mellőlem Suga.
- N-Nem is fáj... - motyogtam.
Elkezdtek eltűnni a vágások. Össze fórt a korábbi, majd az is amit utoljára csináltam. Másod percekkel később már teljesen eltűnt. Nem éreztem, hogy lett volna ott valami és azt sem, hogy fájna. Kicsit bizsergett, de nem volt vészes.
- Tudtam, hogy képes vagy rá! - kezdett a könyökömbe dörgölőzni Hwan. - Ügyes kislány vagy!
- K-Köszönöm... - motyogtam. - Még mindig fekete a szemem? - néztem fel.
Talán nem kellett volna. Pont Jin szemébe néztem aki előttem állt. Hirtelen nem kaptam levegőt. Mintha eldugították volna az orrom és a szám. Csak pislogtam. Akármennyire akartam a levegőt, nem ment.
- NamKyu! - lökdösött valaki.
Megvakultam. Egy váza fehér liliomot láttam ahogy földet ér és a váza millió darabkára törik. A több mint negyven szál liliom pedig szanaszét hever a földön. Nem láttam semmi mást csak a virágokat és a kerámia vázát. Jin... Álmában halt meg? Valaki fehér liliomot tett a szobájába mikor aludt? Kegyetlen módon ölték meg, de fájdalom mentesen. Semmit nem érezhetett. Csak... Nem ébredt fel többi... Aki a szobába tette a vázát a liliomokkal az tudta mi történhet, ha nem nyitnak ablakot. Elszívta az össze levegőt Jin elől és meghalt. Hirtelen éreztem, hogy levegő jut a tüdőmbe. Nagy levegőt vettem és nyolc pár ijedt tekintettel találtam szembe magam.
- NamKyu. - ölelt meg Suga. - Mi az istent csináltál már!?
- J-Jin...
- Láttad a halálom? - kérdezte az arcán egy mosollyal. Válasz képen csak bólintottam. - Szörnyű volt?
- N-Nem... De nem volt olyan mint NamJooné.
- Kérlek NamKyu. - nézett rám Monster. - Tudni akarom, hogy haltam meg.
- Kilöktek a harmadikról. - válaszolt helyettem Suga. - Eltört a karod, a lában, a gerinced. Azt is mondhatnám, hogy szinte mindened.
- És ki volt az? - kérdezte megint.
- Nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Semmit nem láttam. Már mondtam.
- És én? - guggolt le hozzám Jin.
- Fehér liliomot tettek a szobádba amikor aludtál. Elfogyott a levegő... - néztem rá.
- Ez vicces! - kezdett nevetni. - Mindig is szerettem a fehér liliom illatát. Az egyik kedvenc virágom volt. Vicces belegondolni, hogy épp az ölt meg amit szerettem. - mosolyodott el.
Csak néztem tátott szájjal. Én is elmosolyodtam. Jin nagyon erős. Bárki bármit mond. Aki képes a halál szemébe nevetni az csak bátor és erős lehet. Pedig még valaki magától a szótól is halálra rémül.