10. Fejezet: Beteljesült bosszú, örökké együtt (VÉGE)

Kora reggel van. Nagyon korán. A tegnapiak után bennem ég a bosszú vágya. Ki lehet az aki képes volt megölni a családom és minden lelkifurdalás nélkül törölte az emlékeimet. Ki akarom deríteni... Tudni akarom, hogy ki az akit kínok közt fogok eltávolítani az élők sorából. Még soha nem voltak bennem ilyen érzelmek mint most... Csak azt akarom, hogy az a nő ugyan azt érezze mind mindenki. Reggel van... Szörnyen korán. Csendben ülök a szobámban az ágyamon. Csend van annak ellenére, hogy négyen vagyunk a szobában.

- Hogy akarod megtalálni azt a nőt? - szegezte nekem a kérdést az ablakban ülő kereszt apám. - Megtalálod és? Megölöd?

- Még... Nem tudom... - néztem rá.

- Én... Semmire nem emlékszem... - sóhajtott és leugrott a párkányról. - Arra se, hogy hogyan nézhettem ki emberként... Semmire... - a hangja elcsorbult.

- Myung csak tud valamit arról, hogy ki lakott itt ez előtt! - álltam fel az ágyról. - Megkérdezem.

- NamKyu... Ha beszélsz vele egy pillanatra se nézz le a szeméről. Érezni fogod mikor hazudik. De ne kérdezz mást csak azt, hogy ki lakott itt előtte. Érted? Szóba ne hozd a családod! Se engem. - figyelmeztetett Suga.

- Rendben... - bólintok. 

A tükör elé sétáltam és megnéztem magam benne. Valami... Valami nem stimmelt... A hasam... Nem. Nem lehet. 

A hasamra tettem a kezem és végig simítottam. Valami mozogni kezdett oda bent és suttogásra lettem figyelmes. 

- Még túl korán van anya... - vékony fiú hangon beszélt hozzám a hasamban lévő teremtmény. 

- Y-YoonGi... - hátráltam egyet a tükörtől, majd Suga felé fordultam aki ijedten meredt rám. - A-azt hiszem baj van... 

- Mi? - néz rám teljesen ledöbbenve. Csak a hasamra tettem a kezem, de ő egyből levágta, hogy mi van. - Feküdj le... 

Az ágyra feküdtem és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy Suga felhúzta a pólóm és a jéghideg kezét a hasamon kezdte pihentetni. Teljesen megfagyott a levegő a szobámban. Éreztem, hogy Hwan felugrik az ágyamra és a fejem mellé ül. 

- Nem lehet igaz... - motyogta el YoonGi. - Képtelenség... Ez lehetetlen... 

- Terhes vagyok...? - suttogtam el és kinyitottam a szemem. Suga sima arcát kezdtem figyelni és végül bólintott. 

- De... Már nem él... Halott... Hogy lehetséges!? Azért nem védekeztünk mert azt hittem ez semmit nem fog érni! - leemelte a kezét és vissza húzta a pólóm a hasamra. - Egy nap se telt el és olyan mintha már hat hónapja a hasadban lenne! 

- Őszintén megmondva... Nem is látszik. - szólalt meg Hwan. - Még mindig vékony vagy akár egy csontváz! Látszik, hogy nem sokat ettél! Ha hamarabb kiderül, hogy a bátyám gyereke vagy akkor evési diétára foglak! 

- Most, hogy tudom, hogy idősebb vagy. ezért nem foglak megfenyegetni... - förmedt a mellettem ülő macskára Suga. 

- Befogtam... - feküdt ki mellettem Hwan. - Minden oké kislány? - pillantott rám. 

- Jól vagyok... - lassan ültem fel és ismét a hasamra tettem a kezem. - Beszélt hozzám... Attól, hogy nem dobog a szíve és nem vesz levegőt az nem jelenti, hogy már nem él... A lelke tiszta... - felálltam és az ajtó felé indultam. 

- NamKyu! - szól utánam Suga. - Vigyázzatok magatokra. 

Csak vissza fordultam és halványan elmosolyogtam. Kinyitottam a szobám ajtaját és kiléptem az ajtón. Lesétáltam a lépcsőn és a könyvtárba igyekeztem. Benyitottam, de senkit nem találtam ott. Érdekes... 

Tovább sétáltam egészen a földszintre, de teljesen üres volt. Elment volna? Általában szól, ha elmegy. Vissza sietek az elsőre és a szobája felé veszem az irányt. Amint ott vagyok kopogok, de nem jön válasz. Nincs más választásom, mint megvárni még vissza nem ér... Addig nem tehetek semmit. 

Elakartam engedi a kilincset, de véletlenül lenyomtam így kinyílt az ajtó. Megijedtem és hátrébb léptem pár lépést, de ahogy teljesen kinyílt megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs bent. Itt az esély! Ha Myung tud is valamit, nagy az esély rá, hogy egyáltalán nem akarja elmondani nekem. 

Lassan léptem be a szobájába, majd megfordultam és halkan bezártam az ajtót. Az első dolgom volt, hogy fel térképeztem a nem túl nagy szobát. Az ajtóval szemben egy francia ágy és mellette egy kis szekrény a tetején rengeteg kacattal. Az ajtó mellett egy kis sminkelő asztal a másik oldalán az ajtónak pedig egy nagy két ajtós szekrény. Hol is kezdjem a kutatást? 

Először az ágyat vettem célba és leültem rá. A párna alá nyúltam, de semmi. Körbe vizslattam a hófehér ágynemút és amint semmit nem találtam haladtam tovább. A kis szekrény fiókját kihúztam és rengeteg papírt találtam benne. A ház papírjait és egyéb dolgokat. Ki vettem a ház papírjait és egy kis fekete notesz villant elő. Azt is a kezembe kaptam, majd bezártam a fiókot és vissza helyezkedtem az ágyra. Sajnos a ház papírjai nem nyúltak vissza több mint öt évre, szóval azt magam mellé tettem és kinyitottam a fekete noteszt. Már az első oldaltól kirázott a hideg. Egy fénykép volt... Rólam és a fiúkról. Celluxszal volt oda ragasztva a kép az első oldalra és alá csak ennyi volt írva: "Családom". Tovább lapoztam, de az első húsz oldal semmiről nem szólt. Aztán...

2001.04.15 

Ma volt a napja, hogy mint hét fiút eltettem az útból az unokahúgommal együtt. Nem tudtam megölni... Kockázatos volt az emlékeit kitörölni, de ha nem tudom megölni ez is sokkal biztatóbb mint, hogy hagyom a gondolataival élni. 

MI?! Nem tudom elhinni! Ő! MyungHee volt az aki végzett a családommal?! Nem! Ez valami rossz vicc! Befogadott. Újra otthont adott. Ez nem az ő naplója. Tudom, hogy nem az övé, csak megtalálta és megtartotta. Nem is a rokonom. 

Újra lapozok jó pár oldalt és egészen napjainkig ugrok. 

2015.07.23

Még mindig nem sejt semmit... Remélem... Azóta nem beszéltünk a fiúról akit a konyhába látott, szóval nincs nagy baj... Csak remélem, hogy még mindig nem törtek elő a gondolatok. Nem akarom, hogy a végén én legyek akit megöl... 

Nem... lehet... igaz... Szinte már majdnem kiesett a kezemből a notesz. Notesz... Napló.. Ez Myung naplója és én vagyok benne a fő téma. Ő volt... Ő tehet mindenről! 

Ismét csak lapozok, de minden egyes oldalon feltűnik az én nevem, vagy Sugáé. 

2015.07.25

YoonGi... Még mindig sajnálom amit tettem veled és az új családoddal, de... Kérlek... Ne haragudj rám. Mindig is közös jövőt akartam veled, de nem bíztam benned. Sajnálom. Remélem egyszer képes leszek megbocsájtani magamnak. 

MyungHee ennyire szerette YoonGit? De akkor, hogyan voltképes olyan brutális módon megölni? Hánynom kell a nőtől akivel egy házban élek... Azt hiszi, hogy egy füzetbe leírt bocsánat kéréssel mindent helyrehozhat? Az egész istenverte napló tele van YoonGi képeivel a halála előttről és utániról, épp úgy mint a többiekről is. Sok kép van a húgomról és az újság cikk kis részletei is be vannak ragasztva ide.

Bezártam a naplót és vissza léptem a szekrényhez. a tetején lévő apróságok között kezdtem keresgélni, még nem találtam valamit. A gyűrűt... A zöld köves ezüst gyűrűt... 

A markomba fogva estem össze a földön és kezdem zokogni. Megbíztam a családom gyilkosában... 

Percekig tartott mire összeszedtem magam és képes voltam két lábra állni. A szekrénybe kapaszkodtam és olyan erővel kezdtem szorítani, hogy a fenyő berepedt. 

Én leszek az aki megbocsájtást fog hozni rá. Megfogom ölni! A két kezemmel fogom megkínozni... 

~~~

- Rendben... - sóhajtott NamJoon és feltette a lábát az asztalra. - Azt akarjátok mondani, hogy Myung tehet mindenről? Ő ölt meg minket? És miből gondolod ezt? - nézett rám. 

Elő kerestem a zsebemből a gyűrűt és az asztalra tettem. JungKook azonnal a kezébe vette és ledöbbenve méregette. 

- JungKook is erről a gyűrűről beszélt és nekem is feltűnt pár emlékemben. - sóhajtottam és YoonGihoz bújtam. 

- És most? - tette fel a kérdést Jin. - Mit akarsz tenni? 

- Megölöm... - jelentettem ki halál nyugodtan. - Még nem jött vissza onnan ahová ment, de ha vissza ér... 

- Egy kisbabával a hasadban? Se neked, se neki nem tenne jót, ha egy ekkora traumán kellene átesnetek. Főleg, hogy ő úgy ragyog mint a nap... - mosolyodik el. - Sajnálatos, hogy nem él... 

- Mi van?! - akadt fent Jimin. - Te terhes vagy? Kié a baba? Sugáé?! 

- És ha az enyém...? - motyogta el zavarában YoonGi. - Mit vagytok úgy oda...? Nem a húgom... Nyugodtan azt tehetek vele biológiailag amit akarok... 

- Nem lesz baja se neki, se nekem... Nem fogom hagyni annak a tetűnek, hogy kárt tegyen bennünk... 

A mondatomba a pince ajtajának nyílása vágott bele. Mit keresett a pincében? 

Felpattantam a kanapéról Suga mellől és kirohantam az előszobába. MyungHee már a második lépcső fokon állt, de amint meghallott hátra fordult és ledöbbenve meredt rám. 

- M-Mit keresel itt? - lép le a lépcsőn. - A szobádban kellene lenned! - eltorzult az arca és ordítani kezdett velem. - Takarodj a szobádba! - mutatott felfelé az emeletre. Meg sem mozdultam csak megráztam a fejem. - A nevelő anyád vagyok! 

- Ne merd magad anyának hívni... Egy olyan ne merje magát annak hívni aki gyerekeket ölt meg! - ordítottam vissza. 

- Szóval így állunk... - le lépett a lépcső első foglyáról és felém indult. - Mikor mentél a szobámba, hogy keresgélj? 

- Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy lássam, gyilkos vagy... - fekete lett a szemem és ő azonnal megállt. - Közelebb ne merj jönni...
- Mit vagy úgy megijedve? - mosolyodott el. - Hozzád se tudok érni...
- NamKyu! - rohant ki YoonGi. Azonnal közénk állt és fekete szemekkel nézett MyungHee-re. - Nem engedem, hogy őt is bántsd...
- Fura téged annyi év után újra látni... - megtorpant.
A többiek is csatlakoztak hozzánk. ChoHee is mellém állt és megfogta a kezem. Érzetem, hogy Myung megijed és meghökken, de nem érdekelt.
- Jó érzés újra látni Myung... - ült le elénk Hwan.
- Macskaként mindig is jobban tetszettél... Így nem sok mindenbe tudtál bele nyúlni... Főleg, hogy nincs kezed. - neveti el magát a nő.
- NamKyu miben segíthetünk? - tette fel a kérdést J-Hope.
- Semmiben... - a nyakamhoz emeltem a kezem és leakasztottam a nyakamból a nyakláncom, majd YoonGi kezébe adtam. - Vigyázz rá.
- Mi? - nézett rám ledöbbenve. - Vedd vissza!
- Nem... Saját erőmből akarom megölni a segítségetek nélkül. - léptem Suga elé.
- Milyen aranyos! - kezdett gúnyosan nevetni Myung. - Mindig is olyan gyerekes voltál! Azt hiszed képes leszel megölni engem? - mutatott magára.
- Itt az idő, hogy meghalj...
A nyaklánc nélkül nincs elég erőm ahhoz, hogy irányítsam az erőm, de tudom, hogy van nála valami... Kés, bicska vagy valami amivel könnyedén megölhet.
- Akarsz előnyt? - elő vette a kést és megpörgette, majd úgy vette a kezébe, hogy könnyedén leszúrhasson. - Tíz ember után édesem nagyon gyenge vagy.
- Tűnjetek el... - jelentettem ki.
- Dehogy! - szólt vissza Monster. - Itt maradunk és ha kell segítünk!
- Azt mondtam menjetek el! - fordultam feléjük.
Több se kellett nekik. Eltűntek egyedül Hwan maradt ott és figyelt. Kell egy terv... Valami olyan amivel csapdába csalhatom. Jól ismerem a házat, de az előny könnyen válhat a hátrányommá is... Ha valamit elrontok én esnél bele a csapdámba. A pince ki van lőve. Biztos jobban ismeri az egész labor labirintust mint én. Viszont... A házat úgy ismerem mint a tenyeremet. Ha NamJoon kiesett a harmadikról és meghalt akkor ő is meg fog. De a lépcső az másodikra szűk. Gyorsnak kell lennem, hogy letudjam hagyni.
Hatalmas levegőt vettem és elrohantam mellette. Szerencsémre amikor utánam fordult, hogy megvágjon már rég a lépcső fokokat szedtem felfelé.
- Olyan vagy mint az anyád! Menekül a halála elől! - ordított utánam, de nem érdekelt. Megállás nélkül rohantam végig a hosszú folyosón. Már láttam a csiga lépcsőt, de amint rá markoltam volna a korlátra és felrántottam volna magam a lépcső első fogára erős fájdalmat éreztem a hátam közepén. A földre estem és hátra fordultam. Kés nélkül állt méterekkel mögülem. Fájt a hátam. Ha sikerülne kihúznom könnyedén össze forrhatna, de nem érek el odáig, hogy ki tudjam húzni.
- Azt hitted nem fogom eldobni? - mosolyodott el és leguggolt hozzám. - Annyira gyerekes vagy... Mivel anyádra hasonlítasz nem foglak azonnal megölni. - kihúzta a kést a hátamból, majd lerázta róla. - Fuss...
Azonnal két lábra erőltettem magam és kezdtem volna az ellenkező irányba futni mivel a másodikra vezető lépcsőt elzárta tőlem, de amint tettem két lépést megremegtem. A kés okozta seb nem kezdett el össze forrni. M-Mi az isten...?
- Gondoltam lenézek a pincébe a kereszt apádhoz és a szörnyek ellen csak a szentelt víz jó. Viszont lent nem volt senki. - indult utánam
Nehezen botorkáltam el a szobába ahol első este jártam. Kinyitottam az ajtót és bevetődtem rajta. Kifeküdtem a földön és a tükör felé kezdtem hason kúszni. Egy valaki segíthet. A démonom.
Már láttam a démonom a tükörbe, de amint hozzá érhettem volna a kezembe állította a kést. Láttam, hogy a szürke bökő át ment a kezemen. Kikerekedett szemekkel néztem végig, hogy kihúzza a kéz fejemből. Nem...
A tükörtől az ellenkező irányba kezdtem mászni, igaz fél kézzel.
- Igen! - kezdett nevetni. - Ez már valami! - lépett utánam. - Gyerünk! Állj fel! Játszunk még!
A fenekemre ültem és láttam, hogy vér csíkot húztam magam után. Nehezen álltam álltam lábara és néztem az örült szemeibe. Megörült... Tiszta örült lett és én megbíztam benne...
- Végre... - könnyen szúrta bele a szívembe a kést.
A szám megtelt a véremmel. A vas izé vörös lé meleg volt akár egy téli este a fenyőfa mellett iszogatott fekete tea. Hirtelen minden szép dolog az eszembe jutott. Az emlékek anyáról és apáról, Hwanról, ChoHeeről és a fiúkról. Ez lenne a halál? Ez lenne az a kegyetlen dolog amitől minden ember fél és retteg. Az emberek a szó hallatán is könnyen megijed. Mindig is megakartam halni még senkim nem volt, de most... Nem akarok... Élni akarok.

A földön landol minden csepp vérem ami elhagyja a testem. Megijedek a tudattól, hogy soha többet nem láthatom a családom, mivel ők nem tudnak megvilágosodni és átlépni. ÉS ha én se tudok...?
- NamKyu! - amint meghallom Suga hangját a fejemben minden erőm felhagyott.
A földre estem és lehunytam a szemem. Vége... Az egésznek itt a vége...
- Ennyi!? - nevetett hangosabban Myung. - Ilyen könnyű lett volna?!
Hosszú nevetésben tör ki és hallottam, hogy a kés a földön landol. Csodáltam Jint, hogy képes volt a halálán nevetni, de az, hogy MyungHee mások halálán röhög fel bosszant. Kipattan a szemem és felnyomom magam a kezemmel. A zseb össze forrt...
- Mi...? - abba hagyta a nevetést amint sikerült két lábra állnom. Érzem, hogy fekete lett a szemem. - Te... Meghaltál!
- Már rég halott voltam. - mosolyodtam el.
A tükörbe néztem ahol a démonom tű hegyes fogakkal várta, hogy mit teszek. A szeme fekete volt és véres, épp úgy mint a keze és a ruhája.
- Most megfogok halni? - mosolyodott el Myung. - Mielőtt bármit is tennél a tükörrel, olvasd el a naplóm végét. Remélem mindent megértesz majd.
A kezembe vettem a kést és pont úgy mint ő szíven szúrtam. Hátra botorkált, majd bele esett a tükörbe. A démonom elkapta a haját és be fele kezdte húzni a sötétségbe. Ahogy távolodott egyre hangosabban nevetett, még a végén eltűnt és a tükör előtt álltam tükörkép nélkül.
Elő kotortam a zsebemből a fekete naplót és a végére lapoztam.

2015.07.27 (link)

Ahogy a nővérem mondta... Naplót fogok vezetni és amint a végére érek megfogok halni... Egyedül és magányosan... A lényegre térve. Tudom, hogy ezt most te olvasod NamKyu és mindenre rá jöttél. Már hetek óta látom a halálom minden egyes percét, de nem merem megtenni, hogy abban a pillanatban máshogy csináljam amit már a sors megírt. Nem fogok menekülni a halál elől amit te hozol rám. Megérdemlem, hogy megölj... De amint végeztél velem törd szét a tükröt. Nem lesz semmi a fiúkkal. Ígérem! Ameddig a tükör létezik addig a fiúk a házhoz vannak láncolva. Legyen boldog életed YoonGival, ha már nekem nem volt rá lehetőségem. Vigyázzatok egymásra bárhova is vezet titeket a sors. 
Sajnálom, hogy annyiszor kritizáltam a még most is gyerekes viselkedésed. Mindig is szerettelek és örökké szeretni foglak. Szeretlek kislányom... 

Össze zártam a fekete naplót és ledöntöttem a tükröt. Felgyújtottam a fa keretet és vártam. Vártam, hogy csatlakozzon hozzám a családom és együtt léphessünk át. Szép lassan éreztem mindenki kezét az egész testemen. Először Hwant ember alakban a fejemen, majd SeokJint a jobb vállamon, NamJoont a bal vállamon, HoSeokot a hátamon, Jiminnel és TaeHyunggal együtt, JeongGukot az oldalamon, CheHoo kezét az én kezemben és végül YoonGi is megfogta a kezem. Elmosolyodtam és a tükörre léptem hallottam, hogy szét törik és minden fényes lesz.
Percek múlva a friss szellő simogatja az arcomat. Valaki ölében pihentettem a fejem és nevetés hangja tömte be a fülem. Lassan nyitottam ki a szemem és YoonGi sima vérrel telt arcával találtam szembe magam.
- Csak, hogy felkeltél... - simított az arcomra és feljebb másztam hozzá.
Gyengéd érzéki csókot nyomott a számra, majd eltávolodtam tőle és felültem. Körbe néztem. Az egész hely ahol voltunk zöld fű borította és több száz lélek szaladgált és játszott.
- M-Mi ez a hely, YoonGi? - fordultam vissza a fiú felé.
- Nem tudom, de olyan elképesztő... - karolt át. - A többiek szinte azonnal elrohantak valamerre.
- A baba? - döntöttem a vállának a fejem. - Még mindig a hasamban van?
- Nem tudom mennyi ideje vagyunk itt, de... Mintha évek óta itt lennénk... - húz még jobban magához.
- YoonGi! Hol van a babám?! - tolom el magamtól.
- Ott... - mutat mögém az arcán egy mosollyal.
Hátra fordulok és egy rövidnadrágos, kék pólós fekete hajú fiút pillantottam meg ahogy éppen pillangókat próbált megfogni a kezével. Felém fordult és elkezdett felém rohanni.

Vége~

9. Fejezet: Az örökké tartó művészet

A földön ültem és azt néztem ahogy sír. Rengeteg könny hagyta el a szemét és ért földet a jég hideg mocskos padlón. Ennyire... Megdöbbentette a hír? Felálltam és az ajtóhoz léptem.

- Hogy kerültem ide? - néztem a fiúkra akik a szoba végében álltak.

- Nem tudjuk... - rázta meg a fejét Jin. - Valaki vagy valami kiabált nekünk... Ismerős volt a hangja. Egy vékony női hang volt.

Csak ő lehetett... Csak az a nő lehetett akit már láttam. Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Kinéztem és senkit nem találtam. Kijjebb hajoltam, jobbra és balra is néztem. Hol van a lány akit követtem? Kiléptem, de valaki azonnal vissza rántott. Maga felé fordított, majd szorosan magához ölelt.

- Ki megyünk... - jelentette ki Suga.

- Nem! - löktem el magamtól. - Ti elmenekülhettek, de én tovább megyek!

Hátat fordítva nekik tovább indultam. Nem fogok most meghátrálni. Amint elhagytam a szobát bezártam magam mögött az ajtót és elindultam jobbra. Lassú léptekkel haladtam végig a hosszú folyosón. Egy nagy hallba értem ki. Nem volt olyan nagy. A folyosó ahol mentem a másik oldalon folytatódott. Minden csurom vér... A terembe néztem. Rengeteg szék ami mind a véres falra néz. Egy projektor világítja meg az egyik képet a falon. Mi volt ez a hely? Ezerszer nagyobb mint a felszínen lévő ház! Elfordultam a székektől és indultam volna tovább. Amint a projektor fényének a közepébe értem valami a földbe láncolt. Mi... ez? Se a kezemet, se a lábamat nem tudom mozgatni! A kezemre néztem. A fény ami elé beálltam vissza csillant valamiről. Drótok. De... Hogyan?

- Egy élő ember! - kezdett tapsolna a legsötétebb sarokban ülő ember. Férfi volt. Nem túl fiatal. Vagyis a hangja arról árulkodott. Nem éreztem itt senkit! Mi ő...? - És méghozzá egy fiatal hölgy! - lépett ki a fénybe.

Jó vágású férfi volt. A fekete haja hátra zselézve csillogott. Aranyos kis bajusz díszítette az arcát. Egy öreg hosszú szabású nadrág volt rajta aminek még kantárja is volt. A fehér pólón át tökéletesen láttam az izmait. Mintha vizes lenne. Egy fekete fehér cipő tündökölt a lábán. Mintha a 60-as évekből lépett volna ki.

- Mi óta várok valaki társaságára! - lépett elém és kezével óvatosan az arcomra simított. - De hogy pont az egyik régi babámat kapjam meg! Ki gondolta volna, hogy ilyen szépen felnősz és vissza kapod a tested és az elméd feletti uralmat. Olyan kis esetlen voltál!

- Ki vagy te? Honnan tudod ki vagyok? - kérdeztem vissza és óvatosan elrántottam a fejem.

- Áhh... És még beszélni is tudsz! Négy éve várok arra, hogy a babám légy! És végre az enyém vagy! Végre MunBae vagy! - mosolygott. ( Mun = Művelt, Bae = Inspiráció. A névvel arra akar utalni, hogy ő nagyon művelt ember és, hogy az ő művészete inspirálja az embereket)

- Nem vagyok senkié! - a szemem fekete lett, de még mielőtt felégethettem volna a drótok erőzsebben kezdtek tartani. Mindenki tudja, hogy egy halszál vékony zsinór mire képes. A bőrömbe vágott és a fejem fölé emelte a fejem.

- Nézd! Most tönkre tetted a gyönyörű bőröd! - szomorodott el. - Akkor se díjaztam annak a nőnek azt a hülye ötletét... Az összes többinél használt a hitnózis, de nálad nem... Fel sértette azt a csodálatos homlokodat... - tette a fejemre a kezét.

Az álmom... Igaz volt? Valaki csinált velem valamit! De ki volt az a nő!? Ugyan az aki megölte a fiúkat?

- De aranyos vagy ilyenkor! - emelte még magasabbra a karjaimat, majd annyira közel lépet hozzám, hogy kénytelen volt arcon csókolni. - Mennyire vártam már rád... - motyogta a fülembe. - A halottak olyan unalmasak... Csak morognak... Nem kiabálnak és nem ellenkeznek... NamKyu...

A nevem hallatára megremegtem. Mi vagyok én?! Becsuktam a szemem és hagytam, hogy megcsókoljon. Látni akarom mit tud! Mit tud rólam! Ökölbe szorítottam a kezem és vártam. Be villant valami... Egy orvosi szobában kötöttem ki. Ott voltam ahol álmomban. Kívülállóként figyeltem az eseményeket, úgy mint Suga halálánál. Megláttam MunBaet és egy nőt... Miért nem látom az arcát?! Egy orvos állt a szék előtt amiben egy fehér hálóruhás hosszú fekete hajú lány ült.

- Mit tettél vele!? - akadt ki MunBae. - Olyan mint egy zombi! - lóbálta meg a lány szeme előtt a kezét. - Még pislogni se pislog!

- Kérem Mr. Rhee... - kuncogott az orvos. - Ha zombi lenne már rég a keze után harapott volna.

- Uhh... - húzta vissza a kezét a férfi undorodva. - Miért kellett ilyen agyhalottá változtatni? Azt mondtad, hogy az enyém lehet és bármire használhatom!

- Az kellene még hogy emlékezzen a testvéreire... Ha már megölni nem tudom... - nézett a kezét tündöklő smaragdzöld köves gyűrűre. - Nem fog semmire se emlékezni?

- Dehogy fog! Bízzon bennem asszonyom! Arra se fog emlékezni, hogy mi a neve.

- Felőlem a nevét megtarthatja... Csak ne emlékezzen arra a hét idiótára és a húgára... De az anyja... - szorult ökölbe a keze. - Az az átkozott némber! Csak azért szült ennyi kölyköt, hogy ha meghall ne kerüljön hozzám a pénz és ez a rohadt ház! Olyan volt mint valami korcs kutya!

- Kérem! - nézett rá MunBae. - A férje az bátyám volt!

- Mégis úgy gerjedsz az unokahúgomra mintha valami pornósztár lenne. - nézett a mellette álló férfira a nő.

Óvatosan léptem a szék elé és észre vettem saját magam. Sebess, össze vart homlokkal ültem egy széken. A kezemen és a lábamon lila voltok voltak. Minden bizonnyal le voltam kötve... Igen... Az álmomban is le voltam. Vagyis... Akkor... Akkor a fiúk a bátyáim. ChoHee pedig a húgom... A nő aki segített... anya? Csak ő lehetett...

Egy könnycsepp gurult végig a arcomon. Elmosolyodtam, majd durván letöröltem a könnyeket.

- Nem volt nehéz megölni hét erős fiút? - nevetett MunBae. - Vagyis nyolcat, ha az apjukat is beleszámoljuk.

- NamJoont kilöktem egy ablakon... TaeHyungot megmérgeztem. SeokJint megfullasztottam. HoSeokot lelöktem a lépcsőn. Jimint meg a hajszárítóval együtt fürdettem meg... Az apjukat csak rá kellett vennem, hogy lenézzen a pincébe ami akkora már tele volt gázzal. Csak meggyújtott egy gyufát és robbant. Egyedül JeongGuk és YoonGi volt nagy erőveszítés. Egy örök élet volt mire YoonGi megszabadult attól az isten verte nyaklánctól. - sóhajtott a nő. - Ő meg még ebben aludt... - nézett a fiatal magamra.

- Ismerd be... Az anyja nagyon okos volt... - húzta le a szájáról a kék maszkot az orvos.

- Meg... Kellett... Halnia... - vet nagy levegőt a nő. - Épp úgy mint ChoHeenek és annak a hülye bátyánknak is!

- Hwanra gondolsz? - nézett rá MunBae. - Sokkal azelőtt halt meg mielőtt örökbe lett fogadva YoonGi. Csak nem a te kezedben van az ő halála is? - mosolygott gúnyosan.

- Még szép, hogy az enyémben... Ha ő nem hall meg sose lesz enyém az egész ház és a pénz. Szerintem nagy szívességet tettünk a kicsi NamKyunak.

- Az anyát is így hívták. Igaz? - nézett a nőre az orvos.

- Igen... Ha csak bele gondolok, hogy könyörgött a mocskos életéért az a szajha... - kezdett kuncogni ezért a szájához emelte a kezét. - Pár szúrás volt a felső testébe és alig bírt járni. Kivergődött a tóhoz és bele vetette magát. Annyira szánalmas volt...

Sz-Szánalmas?! Az én anyám szánalmas?!?! Ő gyerekeket nemzett! Felnevelt engem és a fiúkat! Ő a szánalmas! Képes volt elvenni azt amit anyám felépített!

Hátat fordítottam és egy kis asztalhoz léptem. Körbenéztem a asztalon és az első dolgot ami a kezembe került a nő hátába állítottam. Ezzel a vissza emlékezés megszakadt. Vissza kerültem a csuklómat vágó fogságba.

- En... gedj el! - fordítottam el a fejem. A felindulásomra ellépett tőlem és ledöbbenve nézett végig. - Ki volt az a nő!? Ki volt az aki megölte az anyámat?! - ordítottam könnyes szemekkel. - Ki volt az aki megölte a családom!?!?

- T-Te emlékszel...? - lépett még hátrébb és engedett a fonalakon.

- Igen... - téptem ki a kezéből a zsinórt. 

A kezem szabad utat kapott a lábammal együtt. Ismét fekete lett a szemem és a teremben lévő székeket felemeltem és körbe körbe kezdtem a teremben mozgatni. 

- Ki az a nő?! - ordítottam. - Ki vette el az emlékeim!? - közelebb kezdtem hozzá lépkedni és ő egyre jobban hátrált. - Mond el és gyorsan öllek meg... 

- Akkor lassan ölj meg... - torpant meg. - Én egy szót se fogok neked mondani... 

- Miért?! - vágtam a falnak pár széket amik nagy hanggal, de össze törtek. - Mi vagy te...? 

- Kísérleti alany... Hidd el... Már nem egyszer öltek meg... - becsukta a szemét és a kezét a nadrágja zsebébe bújtatta. Egy halvány, de annál inkább gúnyos mosoly ült az arcára. - De csak, hogy tudd... Senki oldalán nem állok... Szóval... - vont vállat. - De még mielőtt megölnél... Egy dolgot ne felejts el. - közelebb léptem hozzá. - A művészet sose hall meg... Ha a teremtő meg is hal a mű örökké nyomot fog hagyni maga után... Épp olyan a művészet mint a vér. Nem lehet eltüntetni... Legyen vásznon vagy egy zöld köves gyűrűn... - a földre rogyott és a kezembe adta a fonalakat. - Öld meg a nagy MunBaet azzal amivel ő ölt másokat... Remélem te késes leszel felszabadítani... Kicsi lány. 

Amint kimondta az utolsó két szót minden az eszembe jutott. Minden! Rengeteg kép rohant át a fejemben. Láttam anyát, apát, a fiúkat és a húgomat is... Az édes mosolyát amivel engem nézett. Apámnak a komoly nézését. Éreztem anyám parfümjének az illatát. 

- NamKyu! - kiabált valaki a ház hátsó ajtójánál. A padon amin álltam meg álltam és a hang irányába néztem. Egy fekete hajú fiúk nézett ki. Nem volt olyan idős maximum tizennégy éves lehetett. - Ebéd van. Gyere enni. - sétált közelebb a padhoz. 

- Ugyan már Kooki! - mosolyogtam. - Nem minden nap van ilyen szép idő! Játszunk! - fordultam körbe a padon. 

- Kérlek Kyu! - nyüszített JungKook. - Éhes vagyok! Gyere együnk! Már mindenki rád vár!

- Jó... - megálltam és végig néztem. - A hátadon akarok lovagolni addig. 

- Már nem vagy olyan könnyű... - sóhajtott. - Oké. 

Hátat fordított nekem én meg rá ugrottam a hátára. A fejemet a vállára döntve pihentettem. Egészen az étkezőig cipelt. Amint beértünk letett és megigazította az öltözékét. Már mindenki az asztalnál ült. Beljebb mentünk és a helyemre ültem. ChoHee és JungKook között foglaltam helyet. Mi hárman voltunk a legfiatalabbak. 

- Csendet gyerekek. - állt fel apám és óvatosan megkoppintotta a poharát egy kanállal. - Új család tag érkezik. 

- Már megint terhes vagy? - biccentett a fejével a zöld gyűrűs nő anyámnak. 

- Nem. - nevetett anyám. - Teljesen másról van szó. - mosolyodott el és végig nézett rajtunk. 

- Akkor? - kérdezte NamJoon. 

- Egy fiú fog érkezni lassan. Min YoonGi. Kérlek titeket legyetek nagyon kedvesek hozzá. Szegénynek pár napja halt meg a családja egy borzalmas autó balesetben. - figyelmeztetett apám és vissza ült a helyére. 

- Értettem. - jelentettük ki mind annyian egyszerre. 

- És milyen fiú!? - mosolyogtam, majd az asztalra hajoltam. - Hány éves? Kedves lesz? De lehet, hogy nem is tud beszélni és néma... - ültem vissza a fenekemre és gondolkodni kezdtem. 

- NamKyu! - nevetett a nő. - Mit adtok ennek a lánynak inni? Kávét? Sose lesz belőled jó feleség, ha ilyen szórakozott vagy! - komolyodott el. 

Leesett az arcomról az öröm mosolyom és az üres, hófehér tányéromat kezdtem bámulni. 

- Még csak gyerek... - rázta meg a fejét anya. - Inkább szórakozott legyen mint fapofa. 

- Borzasztó... - állt fel az asztaltól a nő. - A szobámban eszek! - ordított be a konyhába. 

- Igen is, hölgyem! - szólt vissza az egyik komornyik. 

- Jó étvágyat... - hagyta el a szobát. 

Anyám hatalmas sóhajt hallatott, majd a kezét az asztalra tette és fel emelte a villáját. Megnézte, majd vissza is tette a helyére. Látszott rajta, hogy mérges. nagyon is mérges arra a nőre aki a kereszt anyám. Rosszul esik neki amit mondott. 

- Hé! - súrolta a lábam Jimin lába. - Jól vagy? - suttogott és egyszerre néztek rám a testvéreim. 

- Igen... - bólintottam. 

- Gyerekek! - csapott az asztalra apám. Mindannyian oda kaptuk a fejünket. - Ebédlő asztalnál nem beszélünk! 

- Igen is. - visszhangzott az étkezőben a hangunk. 

Sajnos ezzel meg is szakadt a vissza emlékezés. Még mindig előttem térdelt MunBae. Óvatosan vágtam le a fejét a nyakáról. Nem volt vér. Se semmi. Eltűnt a test, de a lelke ott maradt. Felállt és rám nézett. 

- Vigyázz magadra, NamKyu. - tette a fejemre a kezét, majd megjelent a fény. - Oh... Az örökké tartó művészet vár rám! - indult el. Vissza nézett és elmosolyodott. - Siess utánam, de ne olyan hamar! Csak, hogy legyen időm befejezni az alkotásomat az unokahúgomnak. 

Eltűnt a fényben. Minden sötét lett, de másodpercek múlva az össze lámpa fel villant. Az egész helységet ellepte a nappali fény. Az emlékeimet vissza kapva indultam vissza fele. Sehol nem volt egy halott sem. Csend volt. Nagyon nagy csend. Amint vissza értem a pince bejáratához észrevettem a fiúkat. Futni kezdtem és sírni. Hatalmas mosollyal az arcomon estem a karjukba és öleltem meg őket. 

- NamKyu! - vonyított V. - Ez fáj! Égetsz! 

- Nem érdekel! - szorítottam őket magamhoz. - Többet nem engedtem el a bátyáimat! 

- M-Mi?! - döbbent le J-Hope. - Bátyáidat? 

- Pontosan... - léptem el tőlük. - Se téged YoonGi... - néztem rá. - De téged nem akarlak a bátyának mondani. 

- Miért...? - kérdezett vissza. 

- Mert a bátyámat nem szerethetem úgy mint téged... - léptem oda hozzá és őt is megöleltem. 

- Én is szeretlek... - szuszogta a fülembe. 

Egy jó darabig öleltem, majd elindultunk vissza fel. ChoHee azonnal a nyakamba esett. Az édes húgom erősen szorított magához. 

- Unni! - kezdett sírni. - Miért hagytál meghalni?! 

- Ne izgulj... - simítottam végig a hátán a kezem. - Megfogom ölni azt aki ezt tette... Megölöm és az örökké valóságig a pokolban fog rohadni...

8. Fejezet: Ki vagy te? (+18)

Megnyitottam a csapot és kiválasztottam a megfelelő hőfokot. Kivettem a kezem a folyó víz alól és felálltam a kád mellől. Elkezdtem leöltözni. A véres ruháimat a földre dobtam. Lassan szálltam bele a meleg vízbe és leültem. A lábamon lévő harapások és karmolások teljesen eltűntek. A gyerekek szobában én... Mit tettem? Azok a lelkek... Megöltem őket...? Én csak megakarom menteni a fiúkat. De ha jobban bele gondolok... Ha sikerül felszabadítanom őket akkor... sose látom többet Sugát... Bele halnék, ha nem tudhatnám magam mellett. De nekik ez egy kínzás... A legkevesebb amit tehetek értük, hogy elküldöm őket.
- Én mindig itt leszek neked... - firkált a farra a legjobb barátom.
Kénytelen voltam elmosolyodni. Tudom, hogy egyszer vége lesz. És most, hogy képes vagyok irányítani az erőm egyedül lemehetek a pincébe.
Gyorsan lemostam magamról Dolly vérét, majd leengedtem a vizet és kiszálltam a kádból. Megtörölköztem és felvettem egy ruhát ami a széken volt. Amikor beszálltam nem volt itt semmi. Magamra vettem és nem hittem a szememnek. Ez a ruha... ilyen volt azon a lányon amikor a kisfiúval csókolózott. Megkötöttem a hátamon a ruhát. Vissza néztem a tükörbe és ledöbbentem. Nem a saját tükörképem állt ott. A kislány volt ott. Ugyan abban a piszkos ruhában. Hosszú fekete haja teljesen olyan volt mint az enyém. Az arca is. E-Ez én vagyok...? A kislány elmosolyodott és kezet nyújtott nekem. Nagyot nyeltem és viszonoztam a kézfogást.
- Jól van JungKook oppa? - kérdezte a lány és elengedte a kezem. - És Jimin oppa?
- Oppa? - néztem rá döbbenten.
- És YoonGi oppa? Remélem jól vannak! - kapta a szívéhez a kezét.
- K...Ki vagy te? - suttogtam el a kérdésem.
- Nem ismered meg saját magad, NamKyu? - kuncogott és a szájához emelte a kezét. - Ez olyan vicces!
- Te... Én vagyok...? - kerekedett ki a szemem és hátrébb léptem. Válasz képpen csak bólintott. - De hát...
- Bocsánat, de mennem kell. - hátat fordított és egyre távolodott tőlem.
- Várj! - léptek közelebb a tükörhöz, hogy átnyúljak, de csak azt értem el, hogy bevertem a kezem.
Ő én? Akkor... én ismertem a fiúkat haláluk előtt? De én még sose jártam itt! Az egész életemet az árvaházban töltöttem. Nem mintha emlékeznék bármire is 14 éves koromtól előttről. Lehet az én múltam is a házban van? De miért nem emlékszem semmire?!
Nagy levegőt vettem és elindultam kifelé. Lementem a lépcsőn és a nappaliba mentem. ChoHee az ölében tartotta a már nem vérző Dollyit. Amint megláttak a fiúk Suga azonnal oda lépett hozzám és megölelt.
- YoonGi... - suttogtam, amire ő még jobban magához ölelt. Lehunytam a szemem és a hátára tettem a kezem.
- Mire jöttél még rá...? - kérdezte halkan.
- Az én múltam is itt van... Ha akarnál se tudnál vissza tartani... Kifogok deríteni mindent... Mindent tudni akarok... - bújtam még jobban hozzá.
- Biztos vagy benne? - kérdezte és megremegett a hangja.
- Teljesen biztos vagyok... - engedtem el és hátrébb léptem tőle. - Mindent tudni akarok rólad és a fiúkról. Magamról és Hwanról. ChoHeeről és Dollyról. A játékokról és a legfontosabb Myungról. Valamit titkol. Valami nagyon rossz dolgot, de addig ameddig nem kapom vissza a múltam nem fogok rá jönni semmire.
- Veled megyek holnap este. - mosolygott Suga.
- Mi is megyünk! - ordított Monster.
- Dehogy jöttök... - fordult feléjük Suga. - Itt maradtok, hogy időben vissza tudjatok menni.
- Nem! - ordított JungKook. - Veletek megyünk és kész! Ránk is tartozik az ami ott lent van!
- Rendben... - mosolyogtam. - Akkor holnap este.

~~~

Az ágyamon ültem és vártam az éjfélt. Még egy óra. Myung már alszik szóval csak én vagyok fent. Felöltözve és csukot szemmel vártam. 

- Össze kellene fognod a hajad... - hallottam a hátam mögül Sugát. 

Kezébe fogta a hajam és óvatosan fésülni kezdte, majd össze gumizta majdnem a fejem búbján. Amint kész volt mellém ült és rám nézett. 

- Minden kész van? - kérdezte. 

- Igen... A biztonság kedvéért elhoztam az egyik elemlámpát a nappaliból. - mosolyogtam. 

- Nem félsz, hogy mi lesz lent? - fogta meg a kezem. - Ha olyan múltad volt amit inkább jobb volt elfelejteni akkor mit teszel? Nem akarom, hogy szomorú legyél... - csókolt meg. 

Azok után, hogy az ellen volt, hogy többet ne érjek hozzá most megint ő kezdeményez. Mint mindig. Vissza csókoltam. Talán ez a határ amit nem kellene átlépni. Ha már egy csók miatt képes lennék az egész házat lerombolni mi lenne, ha lefeküdnénk egymással. Nem mintha nem akarnám, de... félek. Rettegek attól, hogy lerombolom a házat. 

- Még van egy óránk... - motyogta csukott szemekkel. - Kérlek... 

- N...Nem lehet... 

Nem is érdekelte mit mondok. Könnyen döntött a hátamra és folytatta a csókot. Ahol ért simogatott, majd egyszer csak fel egyenesedett. Ledobta a pólóját és megláttam a hófehér kockás hasát. Eszméletlen... Hogy lehet egy halottnak ilyen hasa? Elmosolyodott és ülő helyzetbe húzott, majd a két lábam között foglalt helyet. Könnyedén vette le rólam a szürke rövid ujjú pólóm. Magához húzott és a nyakamat kezdte csókolgatni. Lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtottam. A keze a derekamról a hátamra vándorolt és könnyen kikapcsolta a melltartóm. Kivörösödött az arcom amikor eltolt magától és végig nézte a fedetlen melleimet. Megnyalta a száját és fekete lett a szemem. Durván lökött vissza a hátamra és kigombolta a nadrágom. Lehúzta és azon volt, hogy az utolsó ruhadarabomtól is megszabadítson. Még mielőtt levette volna végig nyalta a hasam, majd a mellbimbómra talált amibe úgy harapott bele mintha sült hús lenne. 

- Fáj! - ordítottam. 

Az én szemem is elsötétedett. YoonGi rám emelte a fejét, majd folytatta a dekoltázsom izgatását. Nagyot nyögtem amikor szopogatni kezdett és az egyik kezével megemelte a hátam, hogy még jobban elérjen. Óvatosan engedett vissza a hátamra és vette le a nadrágját, majd az én alsóneműmért nyúlt amit le is vett. Az az elégedett mosoly ami az arcán ült miközben végig mért többször is. Bosszantóan jó érzés volt. Levette az alsóját, majd felém mászott és újra megcsókolt. 

- Sajnálom, ha bántani foglak... - suttogta a fülembe. - Megpróbálok, majd nem a karodba kapaszkodni... 

- R...Rendben... - becsuktam a szemem és vártam. 

Egyszer csak éreztem, hogy egyre beljebb hatol. Éreztem, hogy uralkodik magán, de nem ment. Elvesztette a fejét és ahogy csak bírt belém nyomult. Kipattant a szemem és megemelkedtem. A karommal a nyakába kapaszkodtam és szorosan össze zártam a szemem. A keze a vállamra tévedt és ahogy mozogni kezdett a felkaromra szorított. Nem tudom azért, vagy az alul lévő fájdalom miatt, de sírni kezdtem. Túl nagy! A másik kezemmel megfogtam a karját és megszorítottam. Egy roppanást hallottam amire ő is megállt. 

- Te is uralkodj magadon! - nézett a szemembe. - A végén az össze csontomat eltöröd! 

- S... Sajnálom... De... Fáj... - nyögtem el. - Nagyon! 

- Miért nem mondtad...? - nyögött amikor újra beljebb ért. - Kicsit lassítok... 

- Köszönöm... 

Folytatta a munkát. A csípője előre hátra járt. Egy darabig fájt, majd a fájdalom átváltozott vágyba. Azt akartam, hogy minél gyorsabban csinálja. 

- Gyorsabban... - suttogtam. 

Gyorsított. Éreztem, hogy lüktet bennem. Remegni kezdtem amikor egy olyan érzés fele kezdtem menni amit eddig még soha nem éreztem. Isteni érzés fogott el amikor a tető pontra értem. A nevét sikítva mentem el. Remélem még nincs éjfél. Két kézzel karoltam a nyakát. Nem akarom, hogy elengedjen. Örökké vele akarok lenni! 

- Jól... vagy...? - sóhajtozott felettem, majd az arcomra tette a kezét és óvatosan simogatni kezdte.
- Igen... - mosolyodtam el.
- Ha ez volt az utolsó találkozásunk akkor örülök, hogy megtettük... - úgy mosolygott ahogy még sose láttam. Az édes gödröcskéi és a szemei. De amit mondott... Eltűnt a mosoly az arcomról.
- Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó! - ordítottam.
Nem mondott semmit csak fel állt rólam és elkezdett felöltözni. Nem is érdekelte amit mondtam neki. Miért nem hallja meg azt amit mondok!? Fel ültem és néztem ahogy fel öltözik. Amint fel öltözött a kezembe adta a cuccom és várta, hogy felöltözzek. Elkezdtem felöltözni amikor hallottam az óra hangját. Eljött az idő.
- Siess. - siettetett YoonGi.
Ezt most ő se gondolhatja komolyan! Hogy lehet ilyen... ilyen... nem is tudom mi?!

~~~

- Rendben... - sóhajtott Hwan. - Hat órátok van vissza érni. Ha lehet ne hat előtt pár percel induljatok ki. Minél hamarabb annál jobb. - kezdte a farkát csóválni. - És ha lehet nagyon vigyázzatok magatokra! 

- Egy darabig bevezetlek titeket. - mosolygott ChoHee. - Sajnos ha túl messze kerülök Dollytól akkor nincs sok erőm és most ő nem tudd velünk jönni. 

- Nem baj. Csak nem olyan nagy az a hely. - mosolyogtam az előttem álló lányra. 

- Hidd csak ezt. - kuncogott. 

Lefagyott az arcomról a mosoly. Mekkora lehet az a hely? 

Elköszöntünk Hwantól, majd elindultunk lefelé. Kicsit félek. Leérve  bezártuk magunk mögött a pince ajtaját. Azonnal felkapcsoltam a zseblámpát és megam elé kezdtem világítani. Elől ment Monster és Jin. Mögöttük én Sugával és JungKookal. Hátul pedig J-Hopa, V és Jimin. Hallottam, hogy elől kinyitják a kaput. Amint mind beértünk J-Hope bezárta. Egyenesen a sötétségbe mentünk. Az egyetlen fény forrás a lámpa volt amivel világítottam. Egyre beljebb értünk, majd észre vettünk egy ajtót. 

- Mi a fene? - kérdezte ChoHee. - Ez mindig nyitva szokott lenni. 

- Azt mondod, hogy valaki bezárta? - kérdezte Jin.

- Valaki... - gondolkozott el. - Nem tudom ki lehetett. Oda át nincs élő ember.

Monster ki akarta nyitni, de nem ment neki. Se Jinnek. Előre léptem és éppen, hogy hozzá ért az ujjam az ajtó kilincséhez kinyílt. A lámpák fel-fel villantak. 

- Ez... Mit csináltál?! - nézett rám Suga. 

- Semmit... - léptem vissza Suga mellé. 

- Valaki vár rátok... - suttogta V. - Egy lélek van a folyosó végén. Nem tudom milyen, de ott van.

Fekete lett a szemem és néztem a lelket tényleg ott van. Sötét. A lélek már rég össze roppant és a sötétsége távozott. Az itteni embereknek nincs menekvés. 

- Halott... - közöltem és elindultam befele. 

Ez az a folyosó az álmomból. A kopott falak. A plafonon sorban elhelyezkedő lámpák. Teljesen ugyan az. Már jártam itt. 

- NamKyu! - ordított utánam Suga. 

Csak mentem és ők jöttek utánam. A lápék sorban égtek ki vagy robbantak szét. Teljes sötétség lett. Nem gyújtottam fel a kezemben lévő elemlámpát. Csak mentem amikor megláttam egy kis fényt és az ember testű valamit. Megtorpantam és egy könnyű szerrel lobbantottam lángra. Ordítozott, morgott és hörgött, de én csak egyre jobban égettem. Amikor észre vettem, hogy egy idő után hidegen hagyja mit teszek vele még jobban égetni kezdtem. Fekete lángok csaptak fel. Lassítani kezdett, majd megállt és a földre roskadt. Először térdepelt, majd előre dölt és nem mozgott. Eltüntettem a lángokat. 

- Hülye! - fogta meg a kezem Suga. - Kicsit legyél meggondoltabb! Lehet rajta is tudtunk volna segíteni. 

- Rajtuk már sehogy nem lehet... - kaptam ki a kezem a kezéből. - Ezek sötétek és gonoszak. Kitudja mennyi van még itt. Tovább kellene mennünk. 

- Menjetek, de én vissza megyek. - nézett a kezére ChoHee. - Egyre halványabb vagyok.

- Rendben. Vigyázz Hwanra! - figyelmeztettem. 

- Oké.  

Vissza fel kezdett rohanni. NamJoon és Jin megelőztek és tovább indultunk. Piszok erősek ezek az izék. Még a tűztől is alig halnak meg. Ahogy egyre beljebb értünk hangos hörgésekre lettünk figyelmesek. YoonGi azonnal a falnak nyomott és a számra nyomta az ujját, hogy hallgassak. 

- Istenit... - suttogott Monster. - Kész horda van itt... 

- Van egy ötletem. - toltam el Suga ujját a szám elől. Leguggoltam és felvettem az első dolgot ami a kezembe került. Gondolkozás nélkül dobtam el minél messzebb tőlünk. Hallottam, hogy a kis kő földet ér, majd a szörnyek a hang irányába kezdenek botorkálni. Minél messzebb hallottuk a lépéseket annál jobban megnyugodtunk. Lassan néztem ki. Az egyik izé ott állt és meg sem mozdult. Muszáj ezt az egyet megölni. NamJoon lépett ki és azonnal felnyársalta a szörnyet.
- Mehetünk. - jelentette ki és elindult.
Utána indultunk. Az árnyék dárdák eltűntek a lényről. Mozgatta a kezét, de erősen kétlem, hogy képes lenne még lábra állni és megtámadni minket. Minél beljebb értünk annál ismerősebb lett ez az egész hely. Jártam itt. A fejem fájni kezdett.
- Álljatok meg. - szólt V. - Az egész hely tele van velük. Több százan lehetnek. Tovább nem mehetünk.
A fiúk egy darabig nézték a folyosót, majd megfordultak és vissza fele kezdtek menni. Én ennyivel nem érek be! Ha egyedül akkor egyedül megyek tovább. Tovább indultam annak ellenére, hogy ők nem jöttek.
- NamKyu! - ordított suttogva Suga. - Ne csináld! Gyere!
Nem mondtam semmit csak erőt vettem magamon és futni kezdtem előre. Láttam, hogy tényleg itt vannak. Az a sok sötétség. Ahogy megláttam őket bevágódtam egy ajtón és halkan zártam be magam mögött. Egy új folyosóra tévedtem. A falak mocskosak és véresek. Vissza taszító. Előre fele kezdtem menni. A lámpák villogtak és hallottam, hogy az ajtó előtt elmennek a szörnyek. És most merre? Mit kellene keresnem?
- Erre! - ordította a fekete hajú lány és a folyosó végén jobbra fordult.
- Várj! - szóltam utána.
Elkezdtem követni. A futástól lihegtem. Befordultam a folyosón és sötétséget láttam. Fel akartam kapcsolni a zseblámpát, de nem akart bekapcsolni. Fenébe! Vissza néztem magam mögé, de senki nem volt ott. Biztos be akarok én ide menni? Hallottam a lány sikolyát. A lábam elindult és befelé kezdtem futni.
Lépések ütötték a fülem megálltam és lihegni kezdtem. Nem csak én lihegtem. Egy arc tűnt fel. Hallott! Hátrálni kezdtem, de megakadt a lábam és hátamra estem. Persze az az izé rám esett és harapdálni kezdett a levegőbe. Rohadt erős! Alig tudtam távol tartani magamtól. Beadta a kezem a szolgálatot és nem bírtam vissza tartani. Azonnal a nyakamba harapott. Kitépett a bőrömből egy darabot és felsikítottam. Kapálózni kezdtem. Fekete lett a szemem, de nem volt erőm felgyújtani, se felemelni. A vérem folyt. Nem bírom... Becsuktam a szemem és bevillant valami. Suga. Suga volt kikötözve egy székre. Az arcát össze vissza verték, nem kézzel, Az orrából folyt a vérre.
- Őt is megfogod ölni!? - ordított YoonGi. - Az unoka húgod! Nem tett semmit!
- Kuss! - ordított vissza a nő. Ismerős volt a hangja. Nagyon is ismerős. - Ők meg az unokaöcséim voltak!
- Megöltet a saját nővéred... - sziszegte Suga, - Undorító vagy... Felrobbantottad a férjét! Nyolc ember vére tapad a kezedhez!
A nő elő vett egy kést, majd Suga mögé lépett. A kést a nyakához szorította és a füléhez hajolt. Nem láttam az arcát. Csak a száját. A szabad keze egészen Suga hasáig csúszott le, majd vissza. Ezt a mozdulatot ismételte meg.
- Annyira sajnálom, hogy téged is megkel, hogy öljelek... - suttogta a nő. - Elveszetted a szüleidet, most pedig a mostoha anyádat, apádat és a testvéreidet... Szeretlek YoonGi, de ha te élsz akkor engem kidobnak az örökségből... De ne izgulj! - fordította maga felé Suga fejét. - Én szeretlek. - egy csókot nyomot a szájára, majd egy könnyű mozdulattal elvágta a nyakát.
- Ne! - ordítottam.
Vissza kaptam a szemem és a fiúk tekintetével találtam szembe magam. Egy szobában voltunk. Egy kislámpa égett. Valaki ölében feküdtem. Felültem és a nyakamhoz kaptam a kezem. Eltűnt. Felálltam és Sugára néztem. Nem tudom mit érzek. Hátrálni kezdtem, majd a falnak ütköztem és a számhoz emeltem a kezem, majd sírni kezdtem. Elengedve magam lecsúsztam a fal mellett és a földre ültem. Sugán kívül a fiúk mind édes testvérek voltak. Ki vagyok én?
- NamKyu... - motyogta JungKook.
- Ti mind... testvérek vagytok. - néztem fel rájuk. - Mind a hatan!
- Hatan? - kérdezte Jimin. - Mi az, hogy hatan? Heten vagyunk!
- Suga... Te nem a családba születtél... - néztem rá. - Az igazi szüleid meghaltak.
- Igazi... szüleim? - lepődött meg. - Mit láttál...? - lépett közelebb hozzám.
- A halálod...
Az alsó ajkam remegett épp úgy mint a övé. Nagyon ledöbbentette a hír. A fejéhez kapott és szipogni kezdett. Az egyik falhoz lépett és neki támaszkodott. Egyre hangosabban sírt, majd egy könnyű mozdulattal ütött bele a falba. A falon egy repedés keletkezet ami egészen a plafon közepéig végig futott.
- Ki vagy te?! - fordult felém könnyes szemekkel. 

7. Fejezet: Elátkozott játékok

Figyeltem ahogy Jin felemeli a párnából kiszedett tollakat. Körülötte lebegtek. Csak a tekintetével irányította őket. A keze meg sem mozdult. A tollak majdnem a plafonig mentek. Elkezdtek körbe körbe keringeni hihetetlen gyorsasággal. Messziről egy karikát formáltak a levegőben. Rám nézett és vissza engedte a tollakat egymás mellé az asztalra.

- Te jössz. - mosolygott és hátrébb lépett az asztaltól.

Fel álltam és nagy levegőt vettem. A tollakat kezdtem bámulni, de meg sem mozdultak. A számra haraptam és még jobban koncentráltam. Ismét semmi.

- Próbáljunk ki valami mást. - szólt Jin. - Emelt feléjük a kezed.

Feléjük emeltem a kezem és ismét koncentrálni kezdtem. Éreztem, hogy a szemem fekete lesz. Legalább már ezt tudom irányítani. Feljebb emeltem a kezem és a tollak jöttek a kezem után. Nem tudtam elhinni amit látok. Lebegtettem a tollakat! Elmosolyodtam és elvettem a kezem a tollakról. Már csak a koncentrálással irányítottam őket.

- Eszméletlen! - nevetett Jimin. - Nagyon ügyes vagy!

- Köszönöm.

Át vittem a szobán a tollakat, majd még többet emeltem fel. Azt vettem észre, hogy nem csak a tollak hanem szinte minden lebegni kezd a szobában. A könyvek, az asztalok és a kanapé amin a fiúk ültek. Jin döbbenten nézett rám. Szépen lettem mindent és hosszan lehunytam a szemem. Vissza kaptam a barna szemeimet és kérdően néztem Jinre.

- E-Ez... Sokkal jobban megy mint nekem! - csodálkozott el.

- Tényleg? - kérdeztem.

- Igen.

Elmosolyodtam és nappali bejáratához néztem. Ott állt a szőke kislány és nézett minket. Fel emeltem a kezem és integettem neki. Mosolyogni kezdett és vissza integetett. A fiúk meg sem szólaltak.

- Itt van? - kérdezte a fejemben Suga.

Csak bólintottam. Elindultam felé és ő hátrébb lépett. Amint oda értem hozzá a fogait mutatva kezdett mosolyogni.

- Szia. - köszöntem és leguggoltam hozzá. - Hogy- hogy fent vagy?

- Eltűnt egy játékom. - húzta el a száját. - Kiszaladt a pincéből és nem tudtam követni. Nem tudsz nekem segíteni?

- Kiszaladt? - kérdeztem. - Hogy érted, hogy kiszaladt?

- Kiugrott a kezemből Dolly és elrohant. Nem szokott ilyet csinálni... Mindig velem van, de egy ideje nagyon szomorú és mérges. Érzem, hogy hol van, de egyedül semmire nem megyek. - rázta meg a fejét. - Csak megint megharapna. - mutatta a kezét.

- Ha akarod segítek. - mosolyogtam.

- Tényleg!? - kezdett ugrálni. - Nagyon szépen köszönöm Unni! - ölelt meg.

Éreztem a kezét a hátamon. Éreztem, hogy rám nehezedik. A hátára tettem én is a kezem. A fehér selyem ruhája teljesen sima volt a hátán. A cipzár volt az egyetlen hiba a ruhán. Igaz foltos volt, de őt nem érdekelte. A hosszú haja az egyik válla felet a mellkasára volt húzva. Eltávolodtam tőle és a szemébe néztem.

- Egy szívességért cserében. - mutattam fel az ujjam. - Nem bújsz el a fiúktól.

- Nem fognak bántani? - kérdezte.

- Dehogy fognak! - álltam fel.

- Hiszek neked Unni. - becsukta a szemét.

A szürke árnyalatból egy kicsit fényesebb lett és megfogta a kezem. Vissza mentem a nappaliba vele. A fiúk rá néztek. ChoHee megszorította a kezem és a hátam mögé bújt. JungKook azonnal fel állt a kanapéról és közelebb lépett hozzánk.

- Szia. - mosolygott JungKook.

- H-Hello... - köszönt vissza a kislány. - Unni akkor most már segítesz? - nézett fel rám.

- Igen.

- Segíteni? - kérdezte Suga. - Veled megyek!

- Nem! Dolly tőlem nem fél és nem szereti a fiúkat! Csak még mérgesebb lenne, ha egy fiút meglátna! Nem akarom, hogy sírjon! - nézet Sugára ChoHee. - Unnit ismeri...

- Ismer? - kérdeztem. - Nem is találkoztam még vele.

- De ő téged ismer... Nagyon sokat beszéltünk rólad azóta amióta a pincében találkoztunk. Nem tudom miért, de ő rengeteg dolgot tud róla. Tudja, hogy félsz a kígyóktól. Nem szereted, ha olyan embert kell bántanod akit szeretsz.

- De ez... - motyogtam.

- És a hollókat se kedveled. - egészítette ki a lányt J-Hope.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Érzem. Az össze félelmedet érzem. A rémálmaidtól kezdve a legkisebb félelmedig. Mindent tudok a félelmeidről, olyat is amit te egyáltalán is tudsz. - mosolygott. - Tudom, hogy... Félsz beszélni másokkal. Azt is tudom, hogy álmodban...

- Hagyd abba! - szóltam rá. - Ki ne mond!

- Ennyire rossz? - kérdezte Jimin. - Miről álmodsz?

- Mindegy...

Borzalmas rémálmaim vannak... Vagyis egy van ami folyton vissza tér. Egy folyóson hurcolnak befelé. Ordibálok, hogy engedjenek el, de meg sem hallja a két férfi akik a karomnál fogva visznek egyre beljebb. Amint bevisznek egy szobába egy székre ültetnek és kikötöznek. Jön egy orvos, arcán egy száj takaróval és végig néz. Mindenem átnézni aztán csak elindít egy klasszikus zenét és a kezébe vesz egy szikét. Lekötözik a fejem és... Ordítok, hogy hagyja abba, de nem érdekli. Ő csak elkezdi felvágni a homlokomat a szikével. Érzem, hogy az arcomon végig folyik a saját vérem és a ruhámon ér földet. Egyszerűen nem tudok az álomból felkelni. Csak tűröm, hogy ő teljesen felvágja a homlokom. Amint megvan valamit csinál, majd vissza varrja a bőrt amit levágott. A legszörnyűbb, hogy tényleg fáj amikor csinálja. Ordítanék, ha tudnék, de nem megy. Aztán, ha befejezte egyszerűen becsukom a szemem és az ágyamba találom magam. És a vágás tényleg a homlokomon van. Mindig kérdeztem, hogy mi történt velem és az árvaház vezető csak annyit mondott, hogy leestem a lépcsőn és felszakadt. Össze kellett varrni...

- NamKyu! - szólt rám Suga.

Rá kaptam a fejem. Ő csak bámult rám.

- Sajnálom... - sóhajtottam. - ChoHee akkor menjünk. - indultam el.

- H-Honnan tudod a nevem? - dadogta.

- Mesélte nekem valaki. - mosolyogtam.

- Hwan?! - kérdezte a kislány egy nagy mosollyal az arcán. - Itt van?! Már nagyon rég nem láttam!

- Ohh! ChoHee. - szólt Hwan.

Azonnal oda rohant hozzá a kislány. Megsimogatta a macskát.

- Hova rohant? - kérdeztem. - Megkeresem majd én.

- Megyek veled! - állt fel ChoHee.

- Nem kell! - mosolyogtam. - Hova mehetett?

- A másodikon van egy gyerek szoba a fürdő mellett. Szerintem oda.

Nem mondtam semmit csak elindultam. Felmentem a lépcsőn és az ajtóhoz léptem. Zárva van. Leguggoltam és benéztem a kulcslyukon Egy baba ágyat láttam és pár játékot. Próbáltam feltérképezni mi lehet odabent. Egyszer csak egy szem jelent meg a kulcslyukban. Hátra dőltem és hátrébb kúsztam az ajtótól. Kattant a zár és kinyílt az ajtó. Mi az isten van bent!? Az a szem... Nem emberé volt! Hibátlan pillái ugyan akkora távolságra álltak egymástól. A szeme tökéletesen égszín kék volt. Csak a porcelán babáknak szoktak ilyen színű szemet csinálni. Remélem Dolly csak jó szándékkal vár bent. Fel álltam és nagy levegőt vettem. Óvatosan benyitottam a szobába. Kinyitottam az ajtót és körbenéztem. Sehol semmi és senki. Csak pár játék hever a földön a játéktartó mellett.

Egy babaágy ami felett egy altató játék forgott és a boci boci tarka zenéjét játszotta. Kísérteties. Az ágy mellett lévő lámpa kékes fénnyel égett. Az ablakon a hol világított be. Beljebb léptem és az ajtó becsapódott mögöttem. Hátra fordultam és kiakartam nyitni az ajtót, de nem ment. Beragadtam! Levettem a kezem a kilincsről. Hosszan becsuktam a szemem és elgondolkoztam. Egy babát keresek akit Dollynak hívnak... Arra pattant ki a szemem, hogy mögöttem a padló hangot add ki. Megfordultam és az ablak előtt lévő hinta ló mozogni kezdett előre és hátra. Valaki ül rajta? Koncentrálni kezdtem és fekete lett a szemem. Hirtelen rengeteg lelket véltem felfedezni a szobában. Ha harminc esetleg negyven nem volt akkor egy se! A lovon tényleg ült valaki. Láttam a fekete alakját a lovon hintázni. Sokáig néztem, majd abba hagyta a hintázást és rám nézett. Megijedtem.

- Én csak keresek valamit! - szólaltam fel, nem túl bátran. - Ha megtaláltam azonnal elmegyek! Egy percig se maradok tovább!

- Ami itt van az az enyém. - mordult vissza a lovon ülő lélek.

Nem tudtam kivenni a hangjából, hogy milyen nemű. A hangszíne változott. A mondatban háromszor is. Hol magasabb, hol mélyebb lett. Ha meg is találom Dollyt új ellenséget találok. - Ha elviszel valamit, akkor más dolgot kell itt hagynod.

- Nincs nálam semmi. - válaszoltam neki.

- A hajad. A szemed. A karod. A lábad. - állt fel a hintalóról. - Mind tökéletesen megfelel.

- Ami ide szaladt az nem a tiéd! - emeltem fel a hangom. - Te itt csak egy élősködő vagy! Ez a szoba se a tiéd!

- Minden az enyém! - lépett hozzám közelebb.

- Te csak egy árny vagy... - néztem rá. - Mit kezdesz a karommal ha neked adom? Meg se tudod fogni...

Nem mondott semmit csak felszívódott. Kicsit megkönnyebbültem, hogy feladta. Beljebb léptem és körbe néztem ismét. Még mindig rengeteg idegen lélek van itt.

- Dolly! - ordítottam. Nem jött válasz, csak a játékok kezdtek beszélni.

- Dollyt keresi...?

- Miért őt...?

- Miért nem engem...?

- Mit tettem, hogy itt vagyok...? Haza akarok menni...

- Elakarok tűnni... Segítsen valaki...

Csak beszéltek és beszéltek. Nem össze függően. Ha fel tettek egy kérdést jött a következő és a következő. Dolly is itt volt egy darabig játék? Szóval akkor ő is tud beszélni.

- Meg akarok halni...

- Nincs értelme a létezésemnek...

- Semmi vagyok...

Félelmetes ez az egész. A sok beszélő játék akik a halálért és a segítségért kiabálnak nekem. Nem fogok megölni senkit. Talán ha tudnék segíteni. Az egyik játékhoz léptem ami a földön hevert.

Rég óta itt lehet. Koszos és eltűnt a ruhája. Volt egy lány akinek ilyen babája volt az árvaházban. Mindig is tetszett nekem az olyan baba amit kézzel varrtak. Felemeltem a földről és megnéztem az arcát. Egy száz lábú mászott rajta. Könnyű szerrel pöcköltem le róla az apró állatkát. Az egyik szeme kék volt a másik, majdnem fekete. Leporoltam a lehető legóvatosabban.

- Nem tudlak titeket megölni... Nem tudom miért hagyott magatokra a gazdátok, de sajnálom. Rettenetesen sajnálom...

- Csak legalább te vigyél magaddal engem. - motyogta a kezemben lévő játék. - Kérlek.

- Rendben. - mosolyogtam. - Majd keresek neked ruhát.

- Köszönöm...

A bal kezembe vettem a babát és folytattam a keresést. A játékok továbbra se hagyták abba a beszédet. Egyre durvább dolgokat mondtak.

- Idegen... Elakarja vinni a barátainkat...

- Megkel akadályozni...

- Nem szabad teljes életet élnie...

- Megkel ölni...

- Megkel ölni. Megkel ölni! - kezdték kántálni.

Nagyot nyeltem. Sietnem kell. A babaágy felett lógó altató zenéje hangosabb lett. Egyre hangosabb. Oda léptem és egy játék baba feküdt benne. Véres volt. Az egyik szemét valaki kivette és átszúrták egy tűvel a jobboldalát. Onnan szivárog a vér. Hallottam, hogy mögülem elindulnak az események, de az előttem fekvő baba sokkal jobban érdekelt.

- Dolly... Te vagy az? - kérdeztem.

Volt benne annyi erő, hogy megtudta mozdítani a karját és egy kicsit bólintott. A zsebembe nyomtam a varrott babát amire ő kicsit nyögött, majd felkaptam a karomba Dollyt és az ajtóhoz indultam volna. Megálltam amikor megláttam egy plüss macit véres fogakkal.

Csak bólogatott, de tudtam, hogy mire készül. Két kézzel tartottam a kezemben fekvő Dollyt Az ajtó zárva van. Koncentrálnom kell... Becsuktam a szemem és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Nem tudtam sokáig koncentrálni. Az egyik játék a láb száramba harapott. Az ajtóhoz mentem és próbáltam betörni az ajtót, de nem ment. A fájdalom miatt amit a játékok okoztak egyáltalán nem tudtam használni a lebegtetést.

- Suga! - ordítottam. - YoonGi... - dőltem az ajtónak és szép lassan a földre ültem.

YoonGi... Min YoonGi... Min Suga... Suga... Emlékszem Suga nevére! Emlékszem! Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a játékok szana-szét tépjenek. Nem halhatok meg... Hallottam, hogy valaki kiakarja nyitni az ajtót, de nem megy neki.

- Bírd ki... - motyogta Suga a fejemben.

Nagy levegőt vettem és össze szedtem magam. Felálltam és a játékokkal szembe fordultam. Ismét lecsuktam a szemem és amit kinyitottam az egész szoba lángokban állt. A játékok ordítottak, hogy hagyjam abba, majd meg sem tudtak moccanni. Nem fogom hagyni, hogy a fiúk gyilkosa megússza! Kifogom deríteni! Kifogom deríteni és bosszút fogok állni! Becsuktam a szemem és ordítani kezdtem a tűz egyre nagyobb lett és a sárga lángokból fekete, esetleg kék láng lett. Nyílt mögöttem az ajtó és a fiúk néztek be rajta.

- Azt ne mond, hogy ezt te csinálod... - csodálkozott Monster.

- De... - néztem rájuk.

Megijedtek tőlem és hátrébb léptek. Mi bajuk? Csak néztem rájuk.

- Nyugodj le. - lépett vissza hozzám Suga. Kivette a kezemből Dollyit, majd hátra lépett.

Nem értem. Mi lehet velem?

- Mi van velem Suga? - kérdeztem.

Egy képet mutatott. Saját magamat mutatta meg nekem Suga. A ruhám és a kezem véres volt. A számból folyt ki a saját vérem és a szemem teljesen fekete volt. Mögöttem a fekete kék tűz egyszerűen mintha a pokolban lennék. Még én magam is megijedtem saját magamtól.

6. Fejezet: Fájdalom mentes halál

Óvatosan nyitottam ki a szemem. Reggel van. Az estét sikeresen túl éltem. Felültem és észrevettem a mellettem alvó Hwant. Elmosolyodtam és a karomra néztem. Suga tegnap ragaszkodott hozzá, hogy befáslizza. Az egész karomat bekötötte. Megnéztem a karom és kikapcsoltam a biztostűt és elkezdtem lecsavarni a kezemről. Közben Hwan fel kelt és fel ült. Végig nézte ahogy letekerem a kezemről az anyagot. Azt hittem csak az éget bőrömet fogok látni, de nem. A kezem olyan jobban nézett ki mint az égés előtt.
- Miből vagy te? - kérdezte Hwan.
Felemeltem a kezem és jobban szemügyre vettem. Azt mondta Suga, hogy ez napokba telhet mire teljesen begyógyul.
- Hwan... - néztem rá. - Hol van Suga?
- Azt mondta lenéz a pincébe. Én mondtam neki, hogy ne menjen, de nem hallgatott rám.
Felálltam és átöltöztem. Kiakartam menni az ajtón, de az utamat Suga állta. Végig mért, majd a kezemre nézett. Kikerekedett a szeme és vissza lökdösött a szobámba. Bezárta az ajtót, majd a kezemért nyúlt. Megnézte és megnyomkodta. Nem hitt a szemének. Én se...
- E-Ez... - motyogott. - Egy éjszaka telt el! Hogy az istenben!?
- A lényeg, hogy jól vagyok. - mosolyogtam. - Nem is fáj.
- Taníts meg engem is erre NamKyu! Az én lábam még mindig fáj. - nyalogatta meg a lábát Hwan.
- Még én se tudom mit csináltam. - néztem rá.
Össze szedtem magam. Egy térdig érő ruhát vettem fel. A zsebembe tettem a fém tartót és lementem enni. Myung már a kávéját itta és újságot olvasott. Kerestem valami ételt és leültem hozzá. Elkezdtem enni és olvastam az újság hátulját. Nehezen haladtam, mert vissza felé kellett olvasni.
- Mi az NamKyu? - kérdezte.
- Csak olvasok. - mosolyogtam. - Hányadika van?
- 16. Miért?
Én magam sem hittem annak amit látok. "Tíz éve hunyt el a tragikus módon meghalt kislány. A kislányt egy ház pincéjében darabolták fel.". Ez... Csak nem ChoHee...? Jó... Ez nem egyértelmű. A környéken nagyon sok áznak van pincéje, de... fura.
- NamKyu jól vagy? - tette le az újságot Myung. - Nagyon rosszul nézel ki.
- Jól vagyok. - folytattam az evést.
- Megnyugodtam... - mosolyodott el. - Ma elkel mennem dolgozni. Holnap este, vagy délután jönnék haza. Megleszel?
- Persze!
- Rendben. - állt fel. - Akkor én megyek is! Ne csinálj rendetlenséget.
- Nem fogok. - néztem ahogy elhagyja a konyhát.
Elment és hallottam az ajtó csapódását. Az újságért nyúltam és megnéztem. "A mai napig nem derült ki ki a gyilkos. Egyesek azt állítják, hogy az évekkel később meghalt édes anyja aki a helyi tóba vetette magát azok után, hogy több helyen is megvágta magát." E-Ez borzalmas! Bezártam az újságot, majd letettem az asztalra. Megettem a kajám és a mosogatóba tettem a tányért. Az első dolgom az volt, hogy keressek egy telefont. Már nem emlékszem hol lehet egy. Bementem a nappaliba és az író asztalhoz mentem. Belenéztem a fiókokba és találtam egy tavalyi telefonkönyvet. Már csak egy telefon kell.
- Tényleg fel akarod hívni a fiú szüleit? - kérdezte Suga.
- Ez volt az utolsó kérése... Szeretném teljesíteni. - néztem rá.
- Akkor gyere utánam. - elindult a a folyosón és követtem.
A kert felőli ajtóval szemben volt egy másik ajtó. Suga egy kicsit birizgálta, majd kinyílt. Bementünk és egy nagyon öreg szobában kötöttünk ki.  Pók háló teljesen ellepte a szoba üres sarkát. A pókhálóval szemben a másik oldalon egy ágy volt. Nem volt poros. Mellette egy kis asztal ami teljesen üres és egy szekrény. Az ajtó melletti oldalon egy író asztal volt amin egy régi tekerős telefon foglalt helyet. Még soha nem láttam ilyen telefont! Oda léptem és felemeltem a kagylót. Még működik!
- Honnan tudtad, hogy van itt telefon? - kérdeztem és az ágyhoz mentem.
- Nagyon sok időt töltök itt nap közben. - ült le mellém. - Kit is keresel?
Elő vettem a fém tokot és kinyitottam. Kivettem a személyit és elolvastam a nevet.
- Park Bon Hwa.
Elkezdtem nézegetni a telefonkönyvet és egész hamar megtaláltam a számot. Suga a kezébe vette a könyvet és a telefonhoz mentünk. Nem igazán tudom, hogy kell használni.
- Csak húzd addig a számig amit akarsz. Ha megvan emeld fel a kagylót.
Úgy tettem ahogy mondott. Kicsengett a telefon. Vártam és vártam. Senki nem veszi fel? Pár másodperc múlva egy hölgy szólt bele a telefonba.
- J-Jó napot... - dadogtam el.
- Kivel beszélek? - kérdezte vissza.
- Az nem fontos... Ha jól tudom önnek eltűnt a fia. Igaz?
- E-Ezt honnan tudod?! 
- BonHwa megkért, hogy mondjam el, hogy szereti önöket és mindent köszön.
- Hogy érted ezt...? - hallottam, hogy a hangja elcsorbul. A könnyei útnak indultak és már csak a sírást hallottam. - Istenem! 
Csak sírt. Nagyot nyeltem és letettem a telefont... Bele se tudok gondolni, hogy érezheti magát most. Elléptem a telefontól és Sugára néztem. Bezárta a telefonkönyvet.
- Ne érezd magad rosszul. - indult kifele a szobából.
- Hogy ne érezném magam rosszul?! - folyt le a könnyem az arcomon. - Az előbb közöltem valakivel, hogy meghalt a fia! Miért ilyen gyengék az emberek...? - töröltem meg a szemem.
- NamKyu... - motyogta Suga.
- Halottakkal vagyok körbe véve... - szipogtam. - És ha én is... halott vagyok? - néztem rá.
Letette a telefonkönyvet az asztalra és közelebb lépett hozzám, majd magához szorított

- Soha nem fogok hagyni, hogy meghalj... Érted? Szeretlek...
Abba maradt a sírások és csak álltam. S-Szeret? Ismét sírni kezdtem, de most az örömtől. A hátára tetem a kezem és a pólójába markoltam. Olyan mintha ezer éve ismerném Sugát... Elhajolt tőlem és a szemembe nézett. Egyszerűen elveztem a szemeiben. Annyira sötét, hogy már azt is mondhatnám rá, hogy fekete. Hosszú pillái teljesen feketék. A fehér bőre hiba nélkül és az eper rózsaszín szája.
- Ha te nem érzel így akkor mond el... - kezdte el a mondandóját.
Habozás nélkül tapadtam a szájára. Átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamra tette a kezét. Édes csókja minden pillanata egy élmény volt. Egyre hevesebben csókolt. A következő pillanatban hatalmas puffanást hallottam a hátam mögül. Azonnal hátra fordultam és láttam, hogy a fa szekrény eldőlt.
Gyorsan kapkodtam a levegőt. Suga erre nem képes!
- E-Ez... - dadogtam el.
- Te voltál... - suttogta. - Nem szabadna többet közel kerülnünk egymáshoz...
- Miért?!
- Már megint fekete a szemed. - lépett el tőlem. - Még mindig nem tudsz magadon uralkodni. - vette a hóna alá a könyvet.
- M-Most ezt komolyan mondod?!
Nem mondott semmit csak helyére állította a szekrényt és megjavította. Kiment az ajtón és bezárta. Utána mentem, de letűnt. Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja! Az egész házban körbejártam, de sehol nem találtam. Hogy tűnhet csak így el? Hosszas keresgélés után vissza mentem a szobámba. Hwan az ágyon feküdt, de amikor bezártam az ajtót rám nézett a nagy sárga szemeivel.
- Suga? - kérdezte.
- Én se tudom. - mentem beljebb.
- Kislány... - motyogta a macska. - Megtennél nekem egy szívességet?
- Kérsz egy kis tejet? - néztem rá.
- Nem. - rázta meg a fejét. - Egész délelőtt az ablakot néztem. Nagyon rég nem láttam a napot. Az ablakot kitudod nyitni?
- Persze.
Az ablakhoz mentem és elhúztam a függönyt. Kinyitottam sarkig az ablakot, majd az ágyhoz mentem és a karomba vettem Hwant. Vissza mentem vele a sarkig kinyitott ablakhoz és letettem a párkányra és mellé ültem.
- Gyönyörű NamKyu! Gyönyörű... - motyogta Hwan és kifelé bámult.
Én csak néztem a fák tetejét és a tót. Egy pillanatra a földre néztem, majd az égre, de vissza kaptam a fejem a zöld fűre. Ez... Monstert innen lökték ki! Kicsit jobban kihajoltam.
- Kifogsz esni! - szólt rám Hwan.
Nem is foglalkoztam vele. Egyre jobban kint voltam amikor megcsúszott a kezem és előre estem. Tisztán láttam, hogy úgy végzem mint NamJoon, de nem. Valaki a derekamnál fogva vissza rántott. Becsuktam a szemem és éreztem, hogy valaki átkarolja a hasam.
- Miért akarsz meghalni...? - suttogta a fülembe Suga.
- É-Én... - dadogtam.
- Mondtam, hogy ne hajolj ki! - förmedt rám Hwan. - Ha Suga nincs te most palacsinta lennél!
- Mint Monster... - motyogtam. - Innen lökték ki...
Két napja láttam, hogy hal meg. Éreztem ahogy zuhan, ahogy földet ér! Fájt.. Fájt a fejem, a hátam. Mindenem! Éreztem, hogy eltört a gerincem, a nyakam, a lábam. Borzalmas volt.
- NamKyu... - suttogott megint a fülembe Suga. - Még élsz...
- I-Igen... - dadogtam.
- Te valami spéci családból származol? - kérdezte Hwan. - A kezed kevesebb mint egy nap alatt meggyógyult, most meg azt mondod, hogy láttad hogyan halt meg az egyik fiú? - fordult felénk és a mancsát kezdte nyalogatni, majd a feje tetejét dörzsölte meg a nyálas mancsával.
- Nem csak láttam. - ráztam a fejem. - Teljesen olyan volt mintha engem löktek volna ki innen.
- Durva... - hagyta abba a nyalakodást. - Heten vannak, de csak az egyikét láttad?
- Az isten adja, hogy az enyémet ne kelljen átélned! - fordított maga felé Suga. - Nem emlékszem rá, de tudom, hogy szörnyű volt.
- Lefejeztek? - kérdezte Hwan.
- Nem... Csak elvágták a torkom. - sóhajtott Suga. - Vagyis remélem...
- Hogy nem emlékszik egy ember a halálára? - nevetett az ablakban ülő macska.
- Jin szerint akkora sokk ér akkor, hogy még azt is elfelejted, hogy meghaltál. - néztem rá.
- És mi van akkor, ha valaki álmában hal meg? Az is akkora sokk? - nyújtózkodott Hwan.
- Maga a halál sokkoló... Ha csak kimondod a halál szót akkor le sokkolnak az emberek... - lépett az ablakhoz Suga és leült a párkányra, de velem szembe.
Hwant kezdte simogatni, aki nagyon örült, hogy végre valaki tudomást szerzett róla, hogy ő is itt van. Igaz egész végig beszélt, de senki nem tudná megmondani, hogy tényleg nem ember. A szőr és a bajusz alatt egy érző lélek lakozik. Néztem Sugát ahogy Hwant simogatja, majd feltűnt valami. Sugának nincs árnyéka. A nap egyszerűen átmegy rajta mintha ott se lenne. A napfény leleplezi őt. Nem tud előle elbújni akár milyen külsőt vesz fel. Suga meghalt... Ezen se én, se senki nem tud változtatni...
- Suga... - néztem rá. Felém fordult és a szemembe nézett. - Gondolkoztál már a bosszún?
- Bosszún? - vette le a ciciáról a kezét. - Még soha... Igaz egyszer kétszer megfordult a fejemben, de nem igazán tudom kin kellene bosszút állnom. Nem tudom ki ölt meg, de... Ha tudnám se lenne biztos, hogy megtudnál ölni. Másnak is joga van az élethez. Igaz, lehet, hogy ezt ő nem tartotta be, de én a halálom után is szeretnék emberi maradni. Akkor is ha már csak álca vagyok... - nézett a kezére. - Az egyetlen épp dolog rajtam az a nyakláncom. - vette a kezébe a követ ami a láncon lógott.
Teljesen igaza volt. A nyaklánc teljes árnyéka a padlón volt. Mintha ott se lenne Suga.
- Suga... Én lefogok menni a pincébe... - néztem rá. - Nem fogsz tudni vissza tartani. Ma minden áron lemegyek.
- Ha ezt akarod. - a szája egyik oldalát egy kicsit felhúzta. Egy fél oldalas mosoly ült az arcára.
- Tényleg?
- Én is szívesen lenéznék, de... Minél messzebb vagyok egy szobától annál gyengébb vagyok. Ezek mellett csak pajzsnak tudnál használni. Nem tudok támadni. Jin, Monster esetleg JungKook vagy még J-Hope az aki megtudna téged védeni.
- És ha tanítanátok? - vetettem fel az ötletet. - Valahogy biztos lehet fejleszteni a regenerációt. Ezek mellett ott van az, hogy mozgatom a dolgokat. A tányér, a szekrény. Valami biztos tudna segíteni.
- Nem lenne a legjobb dolog, ha arra tanítanánk, hogy csináld azt amit a normális emberek elvetnek. Ha egyszer elmennél és véletlenül valamit csinálnál elmegyógyintézetbe küldenének. Vagy papot hívnának. Azt hinnék megszálltak téged! Bár... Ez részben igaz...
- Az aki belém szállt a saját részem volt. - mosolyogtam. - Lassan lemegy a nap... - ültem le az ágyamra.
- Mikor akarsz lemenni a pincébe? - nézett rám Hwan. - H-Ha nagyon akarod én is veled megyek... De ha nem akarod akkor megértem! Végül is én csak egy macska vagyok.
- Nem kell velem jönnöd. - néztem rá. - Ha Suga nem is jön akkor egyedül megyek.
- Még mit nem! - ült le mellém. - Veled megyek!
- Biztos?
- Igen... Bár cseppet sem örülök az ötletednek... Te még élsz... Használd ki!
- Kihasználom. - álltam fel az ágyról.
Az ablakhoz mentem és levettem a párkányról Hwant. Bezártam az ablakot, vissza húztam a függönyt és sóhajtottam egyet. Csak jöjjön el az este...

~~~

A kezemet tördelve mentem le a nappaliba Sugával és Hwanval. Hívhatom ezt az egészet tréningnek? Félek... Mit kellesz, majd csinálnom? Remélem nem akarják, majd, hogy kiugorjak az emeletről. Esetleg megint az égetőben nyúlkáljak. Amint lent voltunk a fiúk azonnal észrevettek. Monster a karomra nézett és hirtelen kikerekedett a szeme. Felugrott a kanapéról és hozzám sietett. Felemelte a karom és szinte ugyan olyan fejet vágott mint Suga reggel. Meg volt lepődve.
- E-Ez... - dadogott.
- Nem fáj. - válaszoltam.
- Eszméletlen vagy NamKyu! - ugrott oda hozzám JungKook az arcán egy hatalmas mosollyal.
- Szeretnék tőletek kérni egy szívességet... - motyogtam.
- Mit? - kérdezte V és ő is közelebb jött hozzám.
- Szeretnék lebegtetni. Vagyis... Szerintem menni. - néztem a földre.
- Előtte valamit kiakarok próbálni. - engedte el a karom Monster. - JungKook. A konyha fiókban...
- Nem! - rázta meg a fejét JungKook. - Te sem akarod!
- Ne szóljak még egyszer... - fordult JungKook felé és fekete lett a szeme.
JungKook eltűnt, majd pár másodperc múlva felpukkant. Valamit a kezében szorongatott. NamJoon kinyújtotta felé a kezét. JungKook bele tette a kezébe, majd vissza fordult felém. Egy szike volt nála. Olyan amivel a kartont szokták darabolni. Kitolta a pengét és felém nyújtotta. Mit akar ezzel? Csak felváltva néztem rá és a szikére.
- Ne húzd az időm... - motyogta.
Kivettem a kezéből, majd nagyot nyeltem és Sugára néztem aki a kezemben lévő éles dolgot vizsgálta. Nem értem mit akar.
- Ezt te se gondoltad komolyan Monster... - motyogta Suga.
- Látni akarom mennyit tud! - vonta össze a szemöldökét NamJoon. - Csak egy kicsit vágd meg a csuklód.
Kikerekedett a szemem. Ez nem normális! És ha elvágok valami fontosat?! Ismét Sugára néztem, csak állt. Tudja, hogy semmit nem tehet.
- H-Ha ülve szeretnéd akkor... - habogott Jimin.
- Sehogy nem akarom! - néztem le a szikére. - M-Még soha nem csináltam ezt...
- Emlékszel a az égésre...? - hajolt a fülemhez közelebb Suga. - Ha leakarsz menni akkor képes vagy rá...
Sugára néztem és bólintottam. A kanapéhoz mentem és leültem J-Hope mellé. Lettem a kezem a lábamra tenyérrel felfelé. Mély levegőt vettem és rátettem a szikét. Remeg a kezem.
- Gyerünk! - szólt rám Monster.
Egy mozdulattal vágtam a kezembe. Ökölbe szorult a kezem és felszisszentem. Becsuktam a szemem amiből elő tört az első könnyem.
- Tovább! - utasított.
Tovább vágtam a csuklom a könyököm felé. A vérem amint előtört el is tűnt. Tudom, hogy Suga segít nekem. Érzem. Elvettem a szikét a csuklómtól és kiesett a kezemből. Csak néztem a vágásokat. A vér teljesen eltűnt. Szép mély vágások. Három esetleg négy centi hosszúak. Nagyot nyeltem.
- Csak azt érted el ezzel az egésszel, hogy megint fekete a szeme! - állt fel mellőlem Suga.
- N-Nem is fáj... - motyogtam.
Elkezdtek eltűnni a vágások. Össze fórt a korábbi, majd az is amit utoljára csináltam. Másod percekkel később már teljesen eltűnt. Nem éreztem, hogy lett volna ott valami és azt sem, hogy fájna. Kicsit bizsergett, de nem volt vészes.
- Tudtam, hogy képes vagy rá! - kezdett a könyökömbe dörgölőzni Hwan. - Ügyes kislány vagy!
- K-Köszönöm... - motyogtam. - Még mindig fekete a szemem? - néztem fel.
Talán nem kellett volna. Pont Jin szemébe néztem aki előttem állt. Hirtelen nem kaptam levegőt. Mintha eldugították volna az orrom és a szám. Csak pislogtam. Akármennyire akartam a levegőt, nem ment.
- NamKyu! - lökdösött valaki.
Megvakultam. Egy váza fehér liliomot láttam ahogy földet ér és a váza millió darabkára törik. A több mint negyven szál liliom pedig szanaszét hever a földön. Nem láttam semmi mást csak a virágokat és a kerámia vázát. Jin... Álmában halt meg? Valaki fehér liliomot tett a szobájába mikor aludt? Kegyetlen módon ölték meg, de fájdalom mentesen. Semmit nem érezhetett. Csak... Nem ébredt fel többi... Aki a szobába tette a vázát a liliomokkal az tudta mi történhet, ha nem nyitnak ablakot. Elszívta az össze levegőt Jin elől és meghalt. Hirtelen éreztem, hogy levegő jut a tüdőmbe. Nagy levegőt vettem és nyolc pár ijedt tekintettel találtam szembe magam.
- NamKyu. - ölelt meg Suga. - Mi az istent csináltál már!?
- J-Jin...
- Láttad a halálom? - kérdezte az arcán egy mosollyal. Válasz képen csak bólintottam. - Szörnyű volt?
- N-Nem... De nem volt olyan mint NamJooné.
- Kérlek NamKyu. - nézett rám Monster. - Tudni akarom, hogy haltam meg.
- Kilöktek a harmadikról. - válaszolt helyettem Suga. - Eltört a karod, a lában, a gerinced. Azt is mondhatnám, hogy szinte mindened.
- És ki volt az? - kérdezte megint.
- Nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Semmit nem láttam. Már mondtam.
- És én? - guggolt le hozzám Jin.
- Fehér liliomot tettek a szobádba amikor aludtál. Elfogyott a levegő... - néztem rá.
- Ez vicces! - kezdett nevetni. - Mindig is szerettem a fehér liliom illatát. Az egyik kedvenc virágom volt. Vicces belegondolni, hogy épp az ölt meg amit szerettem. - mosolyodott el.
Csak néztem tátott szájjal. Én is elmosolyodtam. Jin nagyon erős. Bárki bármit mond. Aki képes a halál szemébe nevetni az csak bátor és erős lehet. Pedig még valaki magától a szótól is halálra rémül.