10. Fejezet: Beteljesült bosszú, örökké együtt (VÉGE)

Kora reggel van. Nagyon korán. A tegnapiak után bennem ég a bosszú vágya. Ki lehet az aki képes volt megölni a családom és minden lelkifurdalás nélkül törölte az emlékeimet. Ki akarom deríteni... Tudni akarom, hogy ki az akit kínok közt fogok eltávolítani az élők sorából. Még soha nem voltak bennem ilyen érzelmek mint most... Csak azt akarom, hogy az a nő ugyan azt érezze mind mindenki. Reggel van... Szörnyen korán. Csendben ülök a szobámban az ágyamon. Csend van annak ellenére, hogy négyen vagyunk a szobában.

- Hogy akarod megtalálni azt a nőt? - szegezte nekem a kérdést az ablakban ülő kereszt apám. - Megtalálod és? Megölöd?

- Még... Nem tudom... - néztem rá.

- Én... Semmire nem emlékszem... - sóhajtott és leugrott a párkányról. - Arra se, hogy hogyan nézhettem ki emberként... Semmire... - a hangja elcsorbult.

- Myung csak tud valamit arról, hogy ki lakott itt ez előtt! - álltam fel az ágyról. - Megkérdezem.

- NamKyu... Ha beszélsz vele egy pillanatra se nézz le a szeméről. Érezni fogod mikor hazudik. De ne kérdezz mást csak azt, hogy ki lakott itt előtte. Érted? Szóba ne hozd a családod! Se engem. - figyelmeztetett Suga.

- Rendben... - bólintok. 

A tükör elé sétáltam és megnéztem magam benne. Valami... Valami nem stimmelt... A hasam... Nem. Nem lehet. 

A hasamra tettem a kezem és végig simítottam. Valami mozogni kezdett oda bent és suttogásra lettem figyelmes. 

- Még túl korán van anya... - vékony fiú hangon beszélt hozzám a hasamban lévő teremtmény. 

- Y-YoonGi... - hátráltam egyet a tükörtől, majd Suga felé fordultam aki ijedten meredt rám. - A-azt hiszem baj van... 

- Mi? - néz rám teljesen ledöbbenve. Csak a hasamra tettem a kezem, de ő egyből levágta, hogy mi van. - Feküdj le... 

Az ágyra feküdtem és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy Suga felhúzta a pólóm és a jéghideg kezét a hasamon kezdte pihentetni. Teljesen megfagyott a levegő a szobámban. Éreztem, hogy Hwan felugrik az ágyamra és a fejem mellé ül. 

- Nem lehet igaz... - motyogta el YoonGi. - Képtelenség... Ez lehetetlen... 

- Terhes vagyok...? - suttogtam el és kinyitottam a szemem. Suga sima arcát kezdtem figyelni és végül bólintott. 

- De... Már nem él... Halott... Hogy lehetséges!? Azért nem védekeztünk mert azt hittem ez semmit nem fog érni! - leemelte a kezét és vissza húzta a pólóm a hasamra. - Egy nap se telt el és olyan mintha már hat hónapja a hasadban lenne! 

- Őszintén megmondva... Nem is látszik. - szólalt meg Hwan. - Még mindig vékony vagy akár egy csontváz! Látszik, hogy nem sokat ettél! Ha hamarabb kiderül, hogy a bátyám gyereke vagy akkor evési diétára foglak! 

- Most, hogy tudom, hogy idősebb vagy. ezért nem foglak megfenyegetni... - förmedt a mellettem ülő macskára Suga. 

- Befogtam... - feküdt ki mellettem Hwan. - Minden oké kislány? - pillantott rám. 

- Jól vagyok... - lassan ültem fel és ismét a hasamra tettem a kezem. - Beszélt hozzám... Attól, hogy nem dobog a szíve és nem vesz levegőt az nem jelenti, hogy már nem él... A lelke tiszta... - felálltam és az ajtó felé indultam. 

- NamKyu! - szól utánam Suga. - Vigyázzatok magatokra. 

Csak vissza fordultam és halványan elmosolyogtam. Kinyitottam a szobám ajtaját és kiléptem az ajtón. Lesétáltam a lépcsőn és a könyvtárba igyekeztem. Benyitottam, de senkit nem találtam ott. Érdekes... 

Tovább sétáltam egészen a földszintre, de teljesen üres volt. Elment volna? Általában szól, ha elmegy. Vissza sietek az elsőre és a szobája felé veszem az irányt. Amint ott vagyok kopogok, de nem jön válasz. Nincs más választásom, mint megvárni még vissza nem ér... Addig nem tehetek semmit. 

Elakartam engedi a kilincset, de véletlenül lenyomtam így kinyílt az ajtó. Megijedtem és hátrébb léptem pár lépést, de ahogy teljesen kinyílt megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs bent. Itt az esély! Ha Myung tud is valamit, nagy az esély rá, hogy egyáltalán nem akarja elmondani nekem. 

Lassan léptem be a szobájába, majd megfordultam és halkan bezártam az ajtót. Az első dolgom volt, hogy fel térképeztem a nem túl nagy szobát. Az ajtóval szemben egy francia ágy és mellette egy kis szekrény a tetején rengeteg kacattal. Az ajtó mellett egy kis sminkelő asztal a másik oldalán az ajtónak pedig egy nagy két ajtós szekrény. Hol is kezdjem a kutatást? 

Először az ágyat vettem célba és leültem rá. A párna alá nyúltam, de semmi. Körbe vizslattam a hófehér ágynemút és amint semmit nem találtam haladtam tovább. A kis szekrény fiókját kihúztam és rengeteg papírt találtam benne. A ház papírjait és egyéb dolgokat. Ki vettem a ház papírjait és egy kis fekete notesz villant elő. Azt is a kezembe kaptam, majd bezártam a fiókot és vissza helyezkedtem az ágyra. Sajnos a ház papírjai nem nyúltak vissza több mint öt évre, szóval azt magam mellé tettem és kinyitottam a fekete noteszt. Már az első oldaltól kirázott a hideg. Egy fénykép volt... Rólam és a fiúkról. Celluxszal volt oda ragasztva a kép az első oldalra és alá csak ennyi volt írva: "Családom". Tovább lapoztam, de az első húsz oldal semmiről nem szólt. Aztán...

2001.04.15 

Ma volt a napja, hogy mint hét fiút eltettem az útból az unokahúgommal együtt. Nem tudtam megölni... Kockázatos volt az emlékeit kitörölni, de ha nem tudom megölni ez is sokkal biztatóbb mint, hogy hagyom a gondolataival élni. 

MI?! Nem tudom elhinni! Ő! MyungHee volt az aki végzett a családommal?! Nem! Ez valami rossz vicc! Befogadott. Újra otthont adott. Ez nem az ő naplója. Tudom, hogy nem az övé, csak megtalálta és megtartotta. Nem is a rokonom. 

Újra lapozok jó pár oldalt és egészen napjainkig ugrok. 

2015.07.23

Még mindig nem sejt semmit... Remélem... Azóta nem beszéltünk a fiúról akit a konyhába látott, szóval nincs nagy baj... Csak remélem, hogy még mindig nem törtek elő a gondolatok. Nem akarom, hogy a végén én legyek akit megöl... 

Nem... lehet... igaz... Szinte már majdnem kiesett a kezemből a notesz. Notesz... Napló.. Ez Myung naplója és én vagyok benne a fő téma. Ő volt... Ő tehet mindenről! 

Ismét csak lapozok, de minden egyes oldalon feltűnik az én nevem, vagy Sugáé. 

2015.07.25

YoonGi... Még mindig sajnálom amit tettem veled és az új családoddal, de... Kérlek... Ne haragudj rám. Mindig is közös jövőt akartam veled, de nem bíztam benned. Sajnálom. Remélem egyszer képes leszek megbocsájtani magamnak. 

MyungHee ennyire szerette YoonGit? De akkor, hogyan voltképes olyan brutális módon megölni? Hánynom kell a nőtől akivel egy házban élek... Azt hiszi, hogy egy füzetbe leírt bocsánat kéréssel mindent helyrehozhat? Az egész istenverte napló tele van YoonGi képeivel a halála előttről és utániról, épp úgy mint a többiekről is. Sok kép van a húgomról és az újság cikk kis részletei is be vannak ragasztva ide.

Bezártam a naplót és vissza léptem a szekrényhez. a tetején lévő apróságok között kezdtem keresgélni, még nem találtam valamit. A gyűrűt... A zöld köves ezüst gyűrűt... 

A markomba fogva estem össze a földön és kezdem zokogni. Megbíztam a családom gyilkosában... 

Percekig tartott mire összeszedtem magam és képes voltam két lábra állni. A szekrénybe kapaszkodtam és olyan erővel kezdtem szorítani, hogy a fenyő berepedt. 

Én leszek az aki megbocsájtást fog hozni rá. Megfogom ölni! A két kezemmel fogom megkínozni... 

~~~

- Rendben... - sóhajtott NamJoon és feltette a lábát az asztalra. - Azt akarjátok mondani, hogy Myung tehet mindenről? Ő ölt meg minket? És miből gondolod ezt? - nézett rám. 

Elő kerestem a zsebemből a gyűrűt és az asztalra tettem. JungKook azonnal a kezébe vette és ledöbbenve méregette. 

- JungKook is erről a gyűrűről beszélt és nekem is feltűnt pár emlékemben. - sóhajtottam és YoonGihoz bújtam. 

- És most? - tette fel a kérdést Jin. - Mit akarsz tenni? 

- Megölöm... - jelentettem ki halál nyugodtan. - Még nem jött vissza onnan ahová ment, de ha vissza ér... 

- Egy kisbabával a hasadban? Se neked, se neki nem tenne jót, ha egy ekkora traumán kellene átesnetek. Főleg, hogy ő úgy ragyog mint a nap... - mosolyodik el. - Sajnálatos, hogy nem él... 

- Mi van?! - akadt fent Jimin. - Te terhes vagy? Kié a baba? Sugáé?! 

- És ha az enyém...? - motyogta el zavarában YoonGi. - Mit vagytok úgy oda...? Nem a húgom... Nyugodtan azt tehetek vele biológiailag amit akarok... 

- Nem lesz baja se neki, se nekem... Nem fogom hagyni annak a tetűnek, hogy kárt tegyen bennünk... 

A mondatomba a pince ajtajának nyílása vágott bele. Mit keresett a pincében? 

Felpattantam a kanapéról Suga mellől és kirohantam az előszobába. MyungHee már a második lépcső fokon állt, de amint meghallott hátra fordult és ledöbbenve meredt rám. 

- M-Mit keresel itt? - lép le a lépcsőn. - A szobádban kellene lenned! - eltorzult az arca és ordítani kezdett velem. - Takarodj a szobádba! - mutatott felfelé az emeletre. Meg sem mozdultam csak megráztam a fejem. - A nevelő anyád vagyok! 

- Ne merd magad anyának hívni... Egy olyan ne merje magát annak hívni aki gyerekeket ölt meg! - ordítottam vissza. 

- Szóval így állunk... - le lépett a lépcső első foglyáról és felém indult. - Mikor mentél a szobámba, hogy keresgélj? 

- Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy lássam, gyilkos vagy... - fekete lett a szemem és ő azonnal megállt. - Közelebb ne merj jönni...
- Mit vagy úgy megijedve? - mosolyodott el. - Hozzád se tudok érni...
- NamKyu! - rohant ki YoonGi. Azonnal közénk állt és fekete szemekkel nézett MyungHee-re. - Nem engedem, hogy őt is bántsd...
- Fura téged annyi év után újra látni... - megtorpant.
A többiek is csatlakoztak hozzánk. ChoHee is mellém állt és megfogta a kezem. Érzetem, hogy Myung megijed és meghökken, de nem érdekelt.
- Jó érzés újra látni Myung... - ült le elénk Hwan.
- Macskaként mindig is jobban tetszettél... Így nem sok mindenbe tudtál bele nyúlni... Főleg, hogy nincs kezed. - neveti el magát a nő.
- NamKyu miben segíthetünk? - tette fel a kérdést J-Hope.
- Semmiben... - a nyakamhoz emeltem a kezem és leakasztottam a nyakamból a nyakláncom, majd YoonGi kezébe adtam. - Vigyázz rá.
- Mi? - nézett rám ledöbbenve. - Vedd vissza!
- Nem... Saját erőmből akarom megölni a segítségetek nélkül. - léptem Suga elé.
- Milyen aranyos! - kezdett gúnyosan nevetni Myung. - Mindig is olyan gyerekes voltál! Azt hiszed képes leszel megölni engem? - mutatott magára.
- Itt az idő, hogy meghalj...
A nyaklánc nélkül nincs elég erőm ahhoz, hogy irányítsam az erőm, de tudom, hogy van nála valami... Kés, bicska vagy valami amivel könnyedén megölhet.
- Akarsz előnyt? - elő vette a kést és megpörgette, majd úgy vette a kezébe, hogy könnyedén leszúrhasson. - Tíz ember után édesem nagyon gyenge vagy.
- Tűnjetek el... - jelentettem ki.
- Dehogy! - szólt vissza Monster. - Itt maradunk és ha kell segítünk!
- Azt mondtam menjetek el! - fordultam feléjük.
Több se kellett nekik. Eltűntek egyedül Hwan maradt ott és figyelt. Kell egy terv... Valami olyan amivel csapdába csalhatom. Jól ismerem a házat, de az előny könnyen válhat a hátrányommá is... Ha valamit elrontok én esnél bele a csapdámba. A pince ki van lőve. Biztos jobban ismeri az egész labor labirintust mint én. Viszont... A házat úgy ismerem mint a tenyeremet. Ha NamJoon kiesett a harmadikról és meghalt akkor ő is meg fog. De a lépcső az másodikra szűk. Gyorsnak kell lennem, hogy letudjam hagyni.
Hatalmas levegőt vettem és elrohantam mellette. Szerencsémre amikor utánam fordult, hogy megvágjon már rég a lépcső fokokat szedtem felfelé.
- Olyan vagy mint az anyád! Menekül a halála elől! - ordított utánam, de nem érdekelt. Megállás nélkül rohantam végig a hosszú folyosón. Már láttam a csiga lépcsőt, de amint rá markoltam volna a korlátra és felrántottam volna magam a lépcső első fogára erős fájdalmat éreztem a hátam közepén. A földre estem és hátra fordultam. Kés nélkül állt méterekkel mögülem. Fájt a hátam. Ha sikerülne kihúznom könnyedén össze forrhatna, de nem érek el odáig, hogy ki tudjam húzni.
- Azt hitted nem fogom eldobni? - mosolyodott el és leguggolt hozzám. - Annyira gyerekes vagy... Mivel anyádra hasonlítasz nem foglak azonnal megölni. - kihúzta a kést a hátamból, majd lerázta róla. - Fuss...
Azonnal két lábra erőltettem magam és kezdtem volna az ellenkező irányba futni mivel a másodikra vezető lépcsőt elzárta tőlem, de amint tettem két lépést megremegtem. A kés okozta seb nem kezdett el össze forrni. M-Mi az isten...?
- Gondoltam lenézek a pincébe a kereszt apádhoz és a szörnyek ellen csak a szentelt víz jó. Viszont lent nem volt senki. - indult utánam
Nehezen botorkáltam el a szobába ahol első este jártam. Kinyitottam az ajtót és bevetődtem rajta. Kifeküdtem a földön és a tükör felé kezdtem hason kúszni. Egy valaki segíthet. A démonom.
Már láttam a démonom a tükörbe, de amint hozzá érhettem volna a kezembe állította a kést. Láttam, hogy a szürke bökő át ment a kezemen. Kikerekedett szemekkel néztem végig, hogy kihúzza a kéz fejemből. Nem...
A tükörtől az ellenkező irányba kezdtem mászni, igaz fél kézzel.
- Igen! - kezdett nevetni. - Ez már valami! - lépett utánam. - Gyerünk! Állj fel! Játszunk még!
A fenekemre ültem és láttam, hogy vér csíkot húztam magam után. Nehezen álltam álltam lábara és néztem az örült szemeibe. Megörült... Tiszta örült lett és én megbíztam benne...
- Végre... - könnyen szúrta bele a szívembe a kést.
A szám megtelt a véremmel. A vas izé vörös lé meleg volt akár egy téli este a fenyőfa mellett iszogatott fekete tea. Hirtelen minden szép dolog az eszembe jutott. Az emlékek anyáról és apáról, Hwanról, ChoHeeről és a fiúkról. Ez lenne a halál? Ez lenne az a kegyetlen dolog amitől minden ember fél és retteg. Az emberek a szó hallatán is könnyen megijed. Mindig is megakartam halni még senkim nem volt, de most... Nem akarok... Élni akarok.

A földön landol minden csepp vérem ami elhagyja a testem. Megijedek a tudattól, hogy soha többet nem láthatom a családom, mivel ők nem tudnak megvilágosodni és átlépni. ÉS ha én se tudok...?
- NamKyu! - amint meghallom Suga hangját a fejemben minden erőm felhagyott.
A földre estem és lehunytam a szemem. Vége... Az egésznek itt a vége...
- Ennyi!? - nevetett hangosabban Myung. - Ilyen könnyű lett volna?!
Hosszú nevetésben tör ki és hallottam, hogy a kés a földön landol. Csodáltam Jint, hogy képes volt a halálán nevetni, de az, hogy MyungHee mások halálán röhög fel bosszant. Kipattan a szemem és felnyomom magam a kezemmel. A zseb össze forrt...
- Mi...? - abba hagyta a nevetést amint sikerült két lábra állnom. Érzem, hogy fekete lett a szemem. - Te... Meghaltál!
- Már rég halott voltam. - mosolyodtam el.
A tükörbe néztem ahol a démonom tű hegyes fogakkal várta, hogy mit teszek. A szeme fekete volt és véres, épp úgy mint a keze és a ruhája.
- Most megfogok halni? - mosolyodott el Myung. - Mielőtt bármit is tennél a tükörrel, olvasd el a naplóm végét. Remélem mindent megértesz majd.
A kezembe vettem a kést és pont úgy mint ő szíven szúrtam. Hátra botorkált, majd bele esett a tükörbe. A démonom elkapta a haját és be fele kezdte húzni a sötétségbe. Ahogy távolodott egyre hangosabban nevetett, még a végén eltűnt és a tükör előtt álltam tükörkép nélkül.
Elő kotortam a zsebemből a fekete naplót és a végére lapoztam.

2015.07.27 (link)

Ahogy a nővérem mondta... Naplót fogok vezetni és amint a végére érek megfogok halni... Egyedül és magányosan... A lényegre térve. Tudom, hogy ezt most te olvasod NamKyu és mindenre rá jöttél. Már hetek óta látom a halálom minden egyes percét, de nem merem megtenni, hogy abban a pillanatban máshogy csináljam amit már a sors megírt. Nem fogok menekülni a halál elől amit te hozol rám. Megérdemlem, hogy megölj... De amint végeztél velem törd szét a tükröt. Nem lesz semmi a fiúkkal. Ígérem! Ameddig a tükör létezik addig a fiúk a házhoz vannak láncolva. Legyen boldog életed YoonGival, ha már nekem nem volt rá lehetőségem. Vigyázzatok egymásra bárhova is vezet titeket a sors. 
Sajnálom, hogy annyiszor kritizáltam a még most is gyerekes viselkedésed. Mindig is szerettelek és örökké szeretni foglak. Szeretlek kislányom... 

Össze zártam a fekete naplót és ledöntöttem a tükröt. Felgyújtottam a fa keretet és vártam. Vártam, hogy csatlakozzon hozzám a családom és együtt léphessünk át. Szép lassan éreztem mindenki kezét az egész testemen. Először Hwant ember alakban a fejemen, majd SeokJint a jobb vállamon, NamJoont a bal vállamon, HoSeokot a hátamon, Jiminnel és TaeHyunggal együtt, JeongGukot az oldalamon, CheHoo kezét az én kezemben és végül YoonGi is megfogta a kezem. Elmosolyodtam és a tükörre léptem hallottam, hogy szét törik és minden fényes lesz.
Percek múlva a friss szellő simogatja az arcomat. Valaki ölében pihentettem a fejem és nevetés hangja tömte be a fülem. Lassan nyitottam ki a szemem és YoonGi sima vérrel telt arcával találtam szembe magam.
- Csak, hogy felkeltél... - simított az arcomra és feljebb másztam hozzá.
Gyengéd érzéki csókot nyomott a számra, majd eltávolodtam tőle és felültem. Körbe néztem. Az egész hely ahol voltunk zöld fű borította és több száz lélek szaladgált és játszott.
- M-Mi ez a hely, YoonGi? - fordultam vissza a fiú felé.
- Nem tudom, de olyan elképesztő... - karolt át. - A többiek szinte azonnal elrohantak valamerre.
- A baba? - döntöttem a vállának a fejem. - Még mindig a hasamban van?
- Nem tudom mennyi ideje vagyunk itt, de... Mintha évek óta itt lennénk... - húz még jobban magához.
- YoonGi! Hol van a babám?! - tolom el magamtól.
- Ott... - mutat mögém az arcán egy mosollyal.
Hátra fordulok és egy rövidnadrágos, kék pólós fekete hajú fiút pillantottam meg ahogy éppen pillangókat próbált megfogni a kezével. Felém fordult és elkezdett felém rohanni.

Vége~