4. Fejezet: A negyedik este

Lassan nyitottam ki a szemem. A felső pillám elvált az alsótól és meg láttam a szobámat. Mi történt tegnap este? Suga... Suga... Még élek. A nyakamhoz emeltem a kezem. Érzem ahol fel sértette a bőröm. Fáj... Hogy kerültem ide? A konyhában voltam... Kitakaróztam és lelógattam a lábam az ágyról. Ismét anyakamra simítottam. Ez fura... Eltűnt a seb. Fel álltam és kerestem tiszta ruhát, majd a fürdőt vettem célba. Csend van. Túl nagy. Suga most hol lehet? Remélem nincs lelkiismeret furdalása. Nem haragszom rá. Hülyeség volt megcsókolnom. Gondolhattam volna, hogy ez lesz... Kitudja mióta halott...
 Beértem a fürdőbe és leöltöztem. Megnyitottam a vizet és vártam, hogy tele legyen a kád. Amint teljesen tele volt bele ültem. Elakartam zárni a kádat, de sikeresen mellé nyúltam. A csap csavarra szép mély vágást hagyott az ujjamon.
- Fenébe! - kaptam a kezembe az elvágott kezem.
A vérem túl világos és átlátszó... Nem ilyen szokott lenni a vérem. Azonnal a számba vettem. Olyan érzés támadt bennem amit még sose éreztem. Éhes lettem. Nagyon éhes. Mi ez az egész? Kivettem a számból az ujjam és a vízbe tettem. A víz elszíneződött. Az ujjam körül piros lett a víz. Remegni kezdett a kezem. Mi történik velem? A légzésem lelassult és a szív verésem is. Mi ez?!
Akaratom ellenére a víz alá merültem. Valami lehúzott. Csak percekkel később tértem vissza a víz felszínére. Nagy levegőt vettem és a plafonra néztem. Valami történik velem... És már most érzem, hogy a vége csak rossz lesz... Hirtelen minden sötét lett. Nem látok semmit! A kád szélébe kapaszkodtam. Félek! Suga! Hol vagy!? Kérlek! Ha hallasz segíts! Pár pillanat múlva valaki kezét éreztem az arcomon.
- Én vagyok... - hallottam Suga hangját a fejemben.
Megremegett a keze, de most nem lett rosszul. Megnyugodtam. Lassabban kezdtem venni a levegőt.
- M-Miért nem látok? - kérdeztem.
- Ne gondolj rá... - ismét megszólalt. - Csak rám figyelj... Gondolj az arcomra...
Elképzeltem Suga arcát. Az aranyos gödröcskéjét. A szép barna szemét. A fehér bőrét amin egy sebhely sincs. A vörös haját ami teljesen belelóg a szemébe. Elképzeltem ahogy rám mosolyog. Hosszú pillái fél kört zárnak. Elképzeltem, hogy közelebb hajol hozzám és megcsókol. Úgy mint tagnap. Hosszan... Elképzeltem, hogy a szobámban vagyunk és ölelkezünk. A hajába túr, majd megint elmosolyodik és csak a miénk az egész világ. Szép lassan vissza kaptam a látásom. Csak nézett rám és az arcom simogatta. A szeme akár a tükör. Láttam magam. A vizes hajam és a csupasz vállam, de... de valami megrémisztett. A szemem... Fekete!
- S-Suga... - ismét gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Ez, hogy lehet?! Meghaltam!? Nem hallhattam meg! - M-Meghaltam? - kezdett folyni a könnyem.
Csak megrázta a fejét. Akkor meg...? Mi történt? Ha nem haltam meg akkor mi történt? Beszélni akarok Monsterrel! A vízbe néztem és ki emeltem az elvágott kezem. Eltűnt a vágás? Ez nem lehet igaz! Suga a kezembe adta a törölközöm, majd fel állt a földről és elfordult. T-Teljesen meztelen voltam! Remélem nem látott meg semmit! Kihúztam a dugót és fel álltam. Magamra csavartam a törölközőt, majd kiléptem. Hátat fordítottam neki és megtörölköztem, majd fel öltöztem. Egy pillanatra se fordult meg. Örülök neki... Indultunk volna ki a fürdőből amikor hallottam, hogy valaki bejön a bejárati ajtón. Suga azonnal eltűnt, én meg rohanni kezdtem az ajtó felé. A lépcsőn megláttam, hogy Myung bezárja maga mögött az ajtót, majd rám néz. Nagyot nyeltem. Remélem nem fekete a szemem. Ma nehezebb dolgom lesz beszélni Monsterrel, ha itthon van.
- NamKyu... Nagyon sajnálom, hogy itt hagytalak. - hajolt meg.
- N-Nem baj. - ráztam meg a fejem.
Ökölbe szorult a kezem. Myung körül fekete szellemek lebegtek. Ő nem látja?! Ez... Borzalmas! A szellemek sírnak és kiabálnak. Miért látom őket!? Myung szemébe néztem. Sötétséget látok. Semmi mást.
- Jól vagy NamKyu? - lépett beljebb. - Olyan vagy, mint aki kísértetet látott. - nevetett.
Nem is egyet láttam. Ha kilenc nem volt ott akkor egy se! Rémisztő...
- H-Hoztál enni? - mentem le a lépcsőn.
- Igen... - emelte fel a szatyrát. - Nem tudtam mit szeretsz ezért rizstésztát hoztam és grill húst.
Pont ezeket szeretem. Elmosolyodtam és kivettem a kezéből a szatyrot, majd a konyhába mentem. Letettem a szatyrot az asztalra és kerestem tányérokat. Letettem őket az asztalra és elmentem poharakért. Kerestem az üvegpoharakat amikor valami össze tört a hátam mögött. Azonnal oda kaptam a fejem. Össze tört az egyik tányér. Pedig nem a szélére tettem. Suga ez te voltál?
- Mi történt? - jött be a konyhába ijedt arccal.
- Véletlenül lelöktem. - hajoltam le, hogy össze szedjem a szilánkokat. Miért csináltad Suga?
Kerestem egy másik tányért és az asztalra tettem. Leültünk enni. Myung mesélt nekem, hogy hol volt. Azt mondta, hogy nem is miattam ment el. Beszélt valakivel és nem is nekem mondta. Csak mérges volt egy kicsit, mert meg kért valamire és nem tartottam be. Az egyik kollégájának mondta. Így bele gondolva elég vicces. A vacsora után elmosogattam, majd a szobámba mentem. Ahogy beléptem szembe találtam magam Sugával.
- Szia. - mosolyogtam.
- Nem kellene mindent elhinned neki... - írta fel a falra.
- De igazat mondott. - mentem beljebb és leültem mellé az ágyamra.
- Élj ebben a tudatban... - dőlt hátra az ágyban.
- Rendben... Akkor miért törted össze azt a tányért? - néztem rá.
- Én nem törtem össze semmit. - vonta össze a szemöldökét.
- Pedig össze tört egy tányér... Lehet a démon volt... - sóhajtottam.
- Erősen kétlem. - ült fel. - Tegnap este óta a démon nem igazán él. 
- Mi? - néztem rá halál komolyan. - Hogy érted ezt Suga?
- Megmutassam? 
Csak bólintottam. Közelebb ült hozzám és a számra nézett. A kezét a combomra tette.
- Jut eszembe... Amikor mondtam, hogy képzelj el, akkor csak az arcomra értettem. Nem pedig arra, hogy szeretkezünk. 
Hogy lehet ilyen szemét! Miért kell folyton a fejemben kotorásznia?! Hogy tudnék ilyenkor a saját dolgaimra koncentrálni? Kicsit fel húzta a szája jobb oldalát, majd közelebb hajolt hozzám. Arcon puszilt. Megmarkoltam a lepedőt. Akarom, hogy megcsókoljon, de nem akarom újra átélni azt amit akkor. A fájdalmat ami az egész testemet át járta és a boldogtalanságot se. Becsuktam a szemem és szájon puszilt. Puha ajkai az enyémre tapadtak. Vissza csókoltam. Nem fájt. Egyáltalán nem. Jó érzés volt. Izgató és egyben mámorító is. Kinyitottam a szemem és megláttam egy képet. Egy borzalmas képet. A nagy étkezőben... Egyesültem a démonommal!? Elakartam tolni magamtól Sugát, de nem ment.
- Ne... - motyogta. Megszólalt! - Olyan... Jó... - harapott a számra.
Ezért nem fáj mert én is démon lettem? Én löktem le a tányért? Mi lesz, ha most Suga és én... Nem akarok rá gondolni! De Suga hangja... Ismerős. Nagyon ismerős. Már hallottam valahol. Nem tudom hol, de hallottam. Arra figyeltem fel, hogy a hátamon fekszem. Felettem van és csókol úgy ahogy senki nem tette még velem. A keze a hasamhoz kalandozott, a szája pedig a nyakamra. Édes puszikat adott a vállamra, majd egyre lentebb, de sajnos a pólóm nem engedte tovább. Lentebb helyezkedett egészen a hasamig. Fel tolta a pólóm és megpuszilta a hasam.

Egy kép ugrott be. Egy lány állt a réten és egy fiú... fiú szelleme állt előtte. A fiú magasabb volt, talán idősebb is. A kislány fehér ruhája helyenként koszos volt. A haja hosszú fekete volt.
- Na de YoonGi Oppa! - kezdett toporzékolni a kislány. - Puszit akarok! - tette keresztbe a karját a mellkasa előtt.
A fiú csak megvonta a vállát, majd a lányhoz hajolt. A kislány állára tette a kezét és megcsókolta. Erős fájdalom hasított a hasamba. A takaróba markoltam és fel nyögtem.
- Mi a baj? - nézett rám Suga. - Láttad?
- I-Igen... - motyogtam. - A hasam... - nyögtem fel újra.
Elhajolt a hasamtól és rá tette a kezét. Kikerekedett a szeme, majd elvette a kezét róla. Nagyot nyelt és az arcomra nézett.
- Te még szűz vagy? - tette fel a kérdést.
Áh.. Dehogy... Mert olyan könnyű elveszíteni egy árvaházban... Fel ültem és megigazítottam a pólóm.
- Ki az a YoonGi? - néztem rá.
- Nem tudom... - ült mellém.
Csend lett. Csak ültünk, majd meg szólalt az óra a nappaliban. Éjfél van... Azonnal felálltam és elindultam az ajtóhoz.
- Tényleg beszélni akarsz Monsterrel? - állt fel Suga.
- Igen... - néztem vissza rá.
- Rendben. - indult el ő is.
Mielőtt kinyitottam az ajtót rá néztem. Beszél hozzám... Nem a fejemben. Miért? Hogyan? Ennyire tele ette magát a lelkemmel tegnap?
- Hidd el.. Én se tudom. - nyitotta ki helyettem az ajtót. - De... Ne mond el a fiúknak mi történt az előbb.
- Oké...
Kimentem az ajtón és Suga előtt kezdtem menni. Lementem a lépcsőn és a nappaliba értem. A fiúk már ott voltak és beszélgettek. V azonnal rám kapta a fejét. Ledöbbent arccal nézett rám, majd a többiek is észrevettek. A következő amit láttam, hogy árnyék dárdák száguldanak felém. Becsuktam a szemem, de semmit nem érzetem. Kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy Suga előttem áll és az összes dárda átment rajta.
- Suga. - nézett rá Monster.
- Ne bántsd! - ordított Suga.
- Suga... - léptem elé.
Kicsit vérzett ott ahol át ment rajta a dárda, de semmi több. A mellkasa, a hasa és a válla... Megvédett...
- Ő még él. - nézett rám Suga.
- Az nem lehet... - rázta meg a fejét Jin. - Tegnap meghalt!
- Pedig él... - helyeselt V. - Dobog a kicsi szíve. - mosolygott. - Nagyon gyorsan.
Monsterre néztem. Olyan rideg... Nem látok semmit benne, csak sötétséget. A szíve csak úgy van, de nem működik. Nem folyik a vér a testében. Ahogy néztem bevillant egy kép. Egy ablak képe. Oda ment hozzá az illető és kinyitotta. Hallottam a madarak csiripelését. Éreztem ahogy a levegő arcon csap. Mintha én lennék ott. Éreztem valaki kezét a hátamon. Nem volt időm megfordulni, mert kilökött az ablakon. A harmadikról eshettem ki, mert az érkezés pillanatában már kintről néztem az ablakra. Hallottam valaki sikolyát, majd azt, hogy emberek gyűlnek körém.
- NamJoon! - ugrott oda hozzám JungKook. - Anya!
Elsötétedett minden. Újra láttam a fiúkat. Monstert... Monstert kilökték az ablakon és meghalt. NamJoon... NamJoon Monster! Szóval JungKook és NamJoon itt éltek.
- NamJoon... - habogtam el.
- Mi? - kérdezte Suga. - Az meg ki?
Nem mondtam semmit, csak Monsterre mutattam. Ő csak ledöbbenve nézett. A többiek is. Közelebb lépett hozzám és a fel karomat megszorította.
- Emlékszel a nevemre? - kérdezte.
- Igen... Arra is, hogyan haltál meg. - nyeltem nagyot.
- Hogyan!? - feketedett el a szeme. - Hallani akarom!
- N-Nem mondom el! Nem véletlen, hogy elfelejtetted! - toltam el magamtól.
- Általában az emberek elfelejtik, ha meghaltam, hogy hogyan távoztak. Szerintem is jobb ha nem tudod Monster. - nézett rá J-Hope.
- De én tudni akarom! - fordult felé. - Amióta itt ilyen vagyok csak arra tudtam gondolni, hogy még is hogyan haltam meg! Mondjátok, ha ti nem gondoltatok a halálotokra!
- Engem felakasztottak... - válaszolt JungKook.
- Mi? - kérdezte V. - Mikor tudtad meg?!
- Aznap este amikor először találkoztunk NamKyuval. Amint megláttam beugrott, hogy valaki felakasztott.  Tisztán emlékszem, hogy a hajamat tépte és közben a kötélért nyúlt. Lehúzta a kötelet és a nyakamba akasztotta. Megszorította és elengedte a hajam. A kötél végéhez lépett és szép lassan felhúzott. A lábam nem érte el a talajt. Fuldokoltam, semmi levegő nem ért a tüdőmbe, aztán csak meghaltam. De nagyon sokáig szenvedtem. - sóhajtott.
- Emlékszel rá, hogy ki volt? - kérdeztem.
- Nem... - rázta meg a fejét. - Csak annyira, hogy vékony volt a keze. Olyan mint a tiéd és egy zöld köves gyűrű volt az ujján.
- Szóval nő volt... - tettem az államhoz a kezem. - Nagyon erős lehetett, ha képes volt téged felakasztani.
- Hát... - vont vállat. - Ez van... De csak erre emlékszem, a többi dolog nem rémlik... Talán... Apám halála... De csak annyi ugrik be, hogy baleset érte. Fel robbant a pincében.
- A pince... - motyogta V. - Nem nézünk le?
- Minek? - nézett rá Jimin. - Ki tudja mi van ott lent! Le nem megyek!
- Akkor, majd megállsz fent! - nézett rá J-Hope. - Én szívesen lemennék körülnézni.
- Én is. - bólintottam.
Oda mentünk a pince ajtóhoz. Benyitottunk és lementünk, Amint lent voltunk meghallottam a kislány hangját. Édesen kacagott és megint dúdolt.
- Ti is halljátok? - kérdeztem.
- Csend van. - nézett rám JungKook.
Csak én hallom. Beljebb mentem. Kinyitottam a rácsot. Csak épp, hogy hozzá értem, de kinyílt. Beljebb mentem és megláttam a kislányt. A földön ült és fa lovakkal játszott. Rám nézett és elmosolyodott. Hosszú szőke haja a derekáig ért. Nem az a lány akit láttam a képen.
- Játszunk együtt Unni? - emelte fel az egyik lovat. A hangja is teljesen más.
- M-Most nem... - motyogtam el.
- Miért? - szomorodott el. - Biztos megint mással akarsz játszani! - kezdett duzzogni.
- Kihez beszélsz? - kérdezte Jin.
- Kik ők?! - állt fel a földről.
- Várjatok! - állítottam meg a fiúkat, de egy pillanatra se vettem le a szemem a kislányról. - Ne félj! Nem bántanak!
- És ha igen?! - kezdett sírni.
- Ne sírj! - léptem oda hozzá. A vállára tettem a kezem.
- Ne érj hozzám... - fekete lett a szeme. - Hazug...
Elkezdett sikítani. A falon lévő üvegeket mozgatni kezdete. Egy kettő le is esett. A ruhája aljába markolt és még élesebb hangon kezdett üvölteni. A szája jobban kinyílt és sok millió apró pók rohant ki belőle.
- Elég! - ordítottam rá. - Ne hisztizz! - néztem rá mérgesen. - Nem lehet mindig az amit akarsz! - csaptam le a lábam a földre.
Nem mondott semmit csak elrohant a folyosón. Nem láttam értelmét, hogy utána menjek. Olyan gyorsan eltűnt a sötétségbe, hogy ha nem is lett volna fekete a szeme akkor a futásból meg tudtam volna mondani, hogy ő sem él.
- Ez mi volt? - kérdezte V.
- Nem tudom... - ráztam meg a fejem.
- Ő ismert téged... - motyogta Suga. - nem értem tőlünk miért ijedt meg.
- Ki?! - kérdezte Jimin. Még is lemerészkedett.
- A kislány... Már az első este óta kísért. Az erdőben is ott volt. Meghalt... De miért csak én láttam? - néztem a fiúkra.
- Kitudja... - sóhajtott V. - Éreztem már akkor amikor bejöttünk ide, de nem gondoltam, hogy tényleg van itt valaki. Általában megérzem, hogyha valaki meghalt ott ahol járok. Most is olyan volt.
- Hogy hívhatják? - kérdezte JungKook.
- Nem mondta... Azt hiszem holnap is le kell, majd jönnöm ide... Egyedül...